Felnőni, otthon

2019-08-15 | Budaörs
A kislányunk egyszer kitalálta, hogy felemás zoknit fog viselni. Kérdeztem, miért. Azt mondta, mert így nyuszi is, meg kutyus is lehet a lábán.

Aztán elsős lett. Várta az iskolát, a tanulást – az Állati küldetésnek köszönhetően már többet tudott a tasmán ördögről, mint én, betűzgetett, számolt.
Egy reggel a kiborított zoknik felett üldögélt, hosszasan keresgélve.
– Mit keresel?
– Hát… ennek a párját.
Megértettem azonnal. Ma nem akar szokatlan lenni. Nem akar egyszerre többféle lenni. Nem akar színesebb lenni. Sőt, pandás fülvédőt se akar. Azért nem, mert az a többieknek nem tetszik.
Vagyis azzal még nem lenne baj, ha nem tetszene. Csak közben jönnek a mondatok és a folyosón lökdösések.
“Mi van, anyádnak nincs elég ideje, hogy párosítsa a zoknidat?”
“Mi van, nincs pénzetek rendes zoknikat venni?”
“Teccő! Járunk?”
“Akkorát rúgok beléd, hogy kiröpülsz az iskolából!”
“Mit hallgatsz, zenét? Biztos csórók vagytok!”
És záporoznak a példamondatok.
Nem tanítottuk otthon arra, hogy különleges legyen, és arra sem, hogy találjon ki válogatott csúfságokat. Amit mond, hallom a hangján, hogy a fülébe kapta. Ülünk a zoknik felett. Tanácstalanul. Apaként Terminátornak kell lenni, anyaként Tigrisnek? Vagy mint egy láthatatlan dzsinn, leckéztessük meg a bántalmazókat? Húzzuk a fejükre az alsógatyájukat, mint a filmekben?
Aztán rájövök, hogy igazából nincs semmi baj, valamit jól csináltunk. Mert míg ülünk a zoknik felett, ő mesél. Elmondja, mi van. Nem nyeli le, nem fojtja el, és bármennyire rosszul esik neki, nem szégyelli előttünk. Elmeséli.
Felsóhajtok. – Hát egész nyugodtan eldöntheted, mit szeretnél. Azt vedd fel, ami jólesik – mondom. És magára hagyom
Kegyetlen vagyok.
De mégsem.
Bízom benne, hogy el tudja dönteni, hogy itt és most mennyit vállal. Mennyit bír. Várok. Kavargatom a kávét. Melegszik a kocsi a kapu előtt. Mindjárt indulni kell.
Aztán nyílik az ajtó. Kalap, táska, dzseki, nadrág. És a felemás zokni. Egyik lábon Daffy Duck, a másikon Tapsi Hapsi.
– Indulhatunk?
– Még egy perc…
És felmarkolja a másik ruhával összemosott pulóvert.
Aki különleges, az szemet szúr azoknak, akik nem mernek, vagy nem tudnak különlegesek lenni. És ezért haragszanak. Szóval, aki különleges, annak bátornak is kell lennie. A bátorság nem azt jelenti, hogy valaki nem fél. Hanem azt, hogy a félelmei ellenére útnak indul.
Kell, hogy legyen honnan útnak indulni. Az otthon nem az a hely, ahová aludni és enni járunk. Az otthon az a hely, ahová hazatérünk és hazahozzuk mindazt, ami történt velünk és bennünk. És ahonnan útnak tudunk indulni újra, meg újra, meg újra…
(Facebook)

Megosztás