A színésznek zsinórpadlás van a feje felett, forgó a talpa alatt és süllyesztő nyeli el, ha rááll. Veszély fenyegeti fentről, lentről, veszély minden oldalról. Én eddig szerencsésen megúsztam. Sem mellettem, sem mögöttem nem dőlt még el díszletelem. Nem is gondoltam ilyesmire, hogy velem ez megtörténhet, de olykor mégis végigfut bennem: nehogy valami probléma legyen. Egy rosszul felszerelt ajtó ugyan eltalált már, másvalaki miatt kisebb balesetet is szenvedtem nemrég, de az is csak a combomon hagyott nyomokat.
Elég színes a paletta, hogy mi minden történhetett volna velem, de a Jóisten eddig mindig vigyázott rám. A nézők csak egy apró sikolyt hallottak tőlem, amikor nemrég háttal beléptem a semmibe. Másfél méteresre sikeredett a manőver, de felpattantam és játszottam tovább. Arra sajnos nem volt alkalmam, hogy elmaszírozzam a zúzódás helyét, így aztán pár hétig két tenyérnyi sötét folt éktelenkedett a combomon.
A parókától sem irtózik?
Épp ellenkezőleg: eddig mindegyiket szerettem. Az a jó, hogy nem mindig a saját hajamat kell nyüstölni, sütni-főzni, főnözni, fésülni, festeni. Felteszik a fejemre a parókát, és kész. A színes parókának a mai színházi kifejezésmódban dramaturgiai funkciója van vagy megerősít egy stílust. Természetesen máshogy áll a barna, másképpen a fekete, a hoszú meg a rövid, és egészen más irányba visz az ősz paróka, de jöhet bármelyik, soha nem mondom, hogy jaj, csak azt ne!
A jelmezeim között viszont már akadt olyan, amelyet finoman szólva nem szívesen viseltem, de megjegyzéseket tettem rá, de boldog voltam, amikor utoljára öltöttem magamra. Ilyenkor persze a darabot is utáltam, az volt a baj. És a darabot jobban, mint a ruhát… Szerencsére, ez csak egyszer-kétszer fordult elő. A nagytudású és eredeti ötletekkel dolgozó jelmeztervezőkkel mindig meg lehet beszélni, ha valami észrevételem van, vannak, akik kifejezetten szeretik, ha a színész a személyére tudja adaptálni a jelmezt. Kevés olyan dogmatikus jelmeztervezővel találkoztam, aki nem érezte, hogy ez összmunka, amely során én is harmonikus együttműködésre vágyom. Ha netán nem megy úgy, ahogy szeretném és a jelmeztervező elmagyarázza, megindokolja, igyekszem megérteni és elfogadni az érvelését.
De volt már példa arra, hogy annyira megtetszett egy nadrág vagy egy fehérnemű, amit a színpadon viseltem, hogy miután lekerült műsorról a darab, megvásároltam. Ékszerekkel, kiegészítőkkel is voltam már így. Néhány szerepem tárgyi bizonyítékát otthon őrzöm, időnként elérzékenyülve megnézegetem őket, de nem nosztalgiázok. Futok tovább teregetni a ruhát vagy kivenni a sütőből a süteményt.
Előfordult a színpadon, hogy megtréfálta valamilyen kellék?
Egyszer egy kulcsfontosságú tárgyat elfelejtettem magammal vinni a színpadra, de ezt megoldottam valahogy. Az is előfordult, hogy előbb vagy utóbb használtam valamit, de nem a kellő pillanatban. A nagyoktól tanultam meg, hogy ha az embernek kellékkel kell dolgoznia, akkor azt már a legelső próbától használnia kell. Hozzá kell, hogy nőjön az a tárgy, partnerévé kell válnia, azzal együtt kell felépítenie a szerepet. Lehet ez akár kalap is, vagy egy bögre. De úgy kell vele bánni, hogy ihaj! Érezzék a nézők, hogy az a tiéd. Ne gondolja, hogy akkor adták először a kezedbe. Másképp nézek egy tárgyra, ha közöm van hozzá, ha már hozzám nőtt.
Rettegni semmilyen kelléktől nem szoktam, de például a gyufa, az öngyújtó bizony annyira öntörvényű tud lenni, hogy az tiszta őrület! Szinte biztos, hogy nem akkor fog meggyulladni, amikor kell. Kés, villa, olló is lehet a színész kezében. De bármelyik veszélyes lehet a három közül. A kés semmiképpen sem lehet éles. Isten őrizz! Szerencsére még nem ejtettem ki, és nem törtem össze semmit a színpadon. Sem egy tányért, sem egy csészét. A fejemet viszont egyszer már majdnem betörtem. A Mezítláb a parkban -t játszottuk, de rosszul mértem be egy csövet, és hirtelen fordulatból bevertem a kobakomat. Ha nagyon-nagyon nézegetem, még ma is látszik a nyoma. Nagy púp volt a fejemen! Hideg vízzel vagy egy kés lapjával redukálni tudtam volna, de még hátra volt tizenöt perc, amíg lekerültem a színpadról. Dühömben elsírtam magam, de szerencsére ez beépült a szituációba, mert kezdő házasokként éppen veszekedtünk Cseke Péterrel és abba pont belefért.
Egyébként azért jó sofőrök a színészek – kilencvenkilenc százalékban biztosan azok -, mert a színpadon állandóan nyolcfelé kell figyelniük. Nemcsak önmagunkra és a szövegre kell koncentrálnunk a színpadon, hanem a többiekre és sok minden más egyébre is. Adódhat bármi, az előadásnak a lehető legkevesebb zökkenővel mennie kell tovább. Nem állhat le.
Azt is tanulnia kell egy színésznek, ha jelenet közben ennie kell?
Természetesen. Ráadásul ritmusra, hogy ne sérüljön a szöveg. Előfordul, hogy a színész rosszul fogja meg valamelyik kelléket és kiesik a kezéből. Ilyenkor sem eresztheted el magad, és ehhez vasakaratra van szükség. A színpadi ételek is mindig könnyen nyelhető, csúszós dolgok. Szeletelt alma, vagy szeletelt parizer. Mást nem fogyasztunk színpadon. Az is fontos, hogy végszóra lenyeljük a falatot. Ilyen helyzetben, kell, hogy legyen valami ital is a színen. Azzal gyorsan megoldható, ha félrenyel az ember. Szeszes ital nálunk, az Örkény Színházban, még viccből sem került soha a pohárba, Isten tudja, kire hogyan hatna.
A nevetőgörcs viszont csapásként éri a színészt. Általában akkor sújtja, ha fáradt, ideges, vagy bakizik a kolléga, vagy egyszerűen csak mókás kedvében van és a nézőnek háttal állva grimaszol. Ilyenkor a vele szemben álló képtelen uralkodni magán. Baki vagy elszólás esetén is történhet ilyesmi. Ezek mulatságos helyzetek, főként a közönségnek. De pár pillanatra, bizonyos határokon belül, mi is más dimenzióba kerülünk. A néző örül, ha szenvedni látja a színészt, főleg, ha előáll egy hangzatos hiba és fulladozik a nevetéstől. Mentségünkre legyen mondva: esendő emberek vagyunk mi is, nem gépek. És ilyenkor talán velünk éreznek. Előfordul, hogy egy drámai pillanatban elkezd lobogni egy ragasztott bajusz fele és ott állsz fél méterre a partnertől, aki közben nagy átéléssel mondja a szöveget. Az nagyon humoros, mert ilyenkor a levegővételtől élénken lobogni kezd a szőrzet a szája felett, hát ezt mindenkinek, a nézőknek is nagyon nehéz megállniuk nevetés nélkül, és nem is mindig sikerül.
Kellemetlenné tud válni olykor egy cipő is…
Előfordul, hogy egyszer csak szorít valahol, vagy nem nem elég szoros. A cipő a színésszel együtt szerepel. Volt már olyan cipőm, amely cserben hagyott. Addig nagyon kedves volt hozzám és szerettem, de mivel rég volt rajtam, nem vettem észre, hogy levált a sarok borítása. Egy másiknak előadás közben tört ki a sarka. A néző nem vak, látja, mi történt. Tudja, hogy nem én vagyok a hibás, még talán a cipőm sem, hiszen az sem tart örökké. Ha ilyesminek külön jelentőséget tulajdonítunk, akkor a cipősarokról szól a jelenet. Természetesen kell kezelni a helyzetet. Minél inkább titkolni, takargatni akarsz valamit, annál inkább rád irányul a figyelem. Tudomásul kell venni a dolgot, és menni tovább.
A hangszálaim egyszer éneklés közben cserben hagytak. Dupla mikroporttal, suttogva csináltam végig az előadást. Lemondhattam volna, de nem lehetett, tele volt a ház. Irtózatos érzés volt. Csak az én drága énekmesteremnek, Bagó Gizellának köszönhetem – aki szaktudásban és emberileg is komoly hátország számomra -, hogy úgy-ahogy meg tudtam szólalni. Szörnyű, ha a színésznek elmegy a hangja, még annyi sem marad, hogy jó napot! Tojássárgája mézzel? Halottnak a csók! Rajtam az nem segít. Légutilag én sokkal érzékenyebb vagyok. Inkább inhalálok, és ha az sem segít, akkor jöhet a gyógyszer.”
Említette, hogy az ön hibájából még nem maradt el előadás, olyan viszont már előfordult, hogy utolsó pillanatban lépett be a jelenetbe.
Otthonosan pakolásztam a házunkban, amikor hívtak a színházból, hogy hol vagyok? Itthon, feleltem. Akkor jó lenne, ha azonnal elindulnál, mondták. Aznap műsorváltozás volt és teljesen megfeledkeztem róla, hogy abban én is játszom. Senkinek nem kívánom azt az érzést, tizenöt évet öregedtem egyetlen pillanat alatt. Az volt a szerencsém, hogy csak az előadás huszonötödik percében kellett színpadra lépnem és sikerült időben beérnem. Egyszer meg moziban ülve nyilallt belém, hogy Úristen, elmúlt hat óra, és én itt ülök, nézem a filmet, ahelyett hogy már a színházban lennék! A biológiai órám szólalt meg. Olyan érzés volt, mintha kilométernyi távolságból elindult volna felém egy hatalmas dárda, ami betalál a gyomorszájba. Otthagyva a film végét kiverekedtem magam a helyemről és kiérve kétségbeesve lapoztam fel a noteszomat. Kiderült, hogy aznap mégsem volt előadás…
R. V.
Forrás: Új Szó
