Futás Párizsban

2022-04-10 | Budaörs
Él Budaörsön egy háromgyermekes házaspár, Mónika és Péter -akiknek életvitelükhöz tartozik a futás. Részt vettek már kisebb-nagyobb versenyeken, körülfutották a Velencei – és a tatai Öreg-tavat. Néhány napja Párizsban maraton futóversenyen indultak.

A kérdéseimre Mónika adott választ.

– Mit jelent nektek a futás?

Énidő, szabadság, agytisztítás, na jó, kicsit sport is.

– Belföldön mi volt eddig a legjobb eredményetek?

A leghosszabb futásunk 35 km volt a maraton előtt kb 1 hónappal. Akkor Dunakeszitől futottunk fel Nagymarosig. Gyönyörű útvonal, biciklivel sokszor jártunk már arrafelé. Azt is együtt csináltuk, nagyon élveztük és az a futás alapozta meg az önbizalmat a maratonhoz.

– Hogyan tartjátok edzésben magatokat?

Én hetente háromszor megyek futni. Ha esik, ha fúj. Nem mondom, hogy nem volt olyan, hogy nem volt kedvem. Úgy kerülöm el a behisztizést, hogy már a munkahelyemen átöltözöm futóruhába és autóval felmegyek az erdőbe. Ha meg már ott vagyok, csak nem megyek haza futás nélkül.

– Kérlek, mesélj a párizsi sikereitekről.

Én nem futok gyorsan, nekem az volt a fontos, hogy beérjek és végig fussak, a tempó egyáltalán nem érdekelt. Elképesztő nagy élmény volt, nem is hittem el utána, hogy eltelt az az 5 óra. Időnként fejbúbtól lábujjig bizseregtem, leginkább azokon a helyszíneken, ahol élőzene volt. Fergeteges hangulatot csináltak a kitelepülő zenekarok, néha legszívesebben visszafutottam volna bulizni. Úgy éreztem, mintha életem legizgalmasabb regényét olvasnám, ami minden érzékszervre hat, folyton történt valami.

15 km-nél volt egy mélypontom, ami tök érthetetlen volt, mert annyit (vagy még hosszabbat) minden héten futok. Sajnos belegondoltam, hogy mennyire irtó sok van még hátra és ezt számolgattam újra meg újra különböző megközelítésekből.

Ami nagyon meglepő volt, hogy kb 22 km után egyre több sétáló ember volt a pályán, 30 km fölött kb nem is láttunk futókat, csak hagytuk le sorban a gyaloglókat. Ettől istenkirálynak éreztük magunkat, viszont egyáltalán nem éreztük a tempót, azt hittük, hogy száguldunk, majd végül kiderült, hogy néha nagyon lassan tötyörögtünk, de tényleg mindegy volt a tempó. Itt láttam igazán, hogy mennyire fontos, hogy felkészülten érkeztünk, betegségek és félelmek ide vagy oda, beépült az a rengeteg lefutott km.

Szóval egy hatalmas buli volt az egész, kurjongattunk, dumáltunk, nevetgéltünk. Isteni idő volt, sütött a nap, se túl meleg, se túl hideg, az utolsó másodpercig élveztem, flowban voltam egész estig.

És hogy utána se unatkozzunk, gyors zuhany, aggódó barátok megnyugtatása, szálláson maradék kaják befalása után eltekertünk a külképviseletre szavazni. 15 perccel a zárás előtt értünk oda, úgy hajtottunk, mintha az életünk múlna rajta.

– Találkoztatok ott magyarokkal is?

Igen, már a rajtszámátvételnél is, a futás közben is ránk köszönt valaki, amikor hallotta, hogy magyarul beszélgetünk és még utána a külképviseleten való szavazáskor is találkoztunk egy csapattal, akik szintén futottak. Nekem volt egy drukkolóm is, egy ismeretlen ismerős a futóklubból, aki ott lakik Párizsban és kijött „HAJRÁ MÓNI” feliratú táblával szurkolni. Ez nagyon megható volt, tök nagy lendületet adott.

– Hogyan fogadtak a gyerekek?

Meglepően “jófejek” voltak. Úgy látszik sok volt nekik nélkülünk az 5 nap. Mint a kisangyalok, olyanok voltak első este. Már ezért is megérte az utazás.

Gratulálok és további sikereket kívánok!

s.k.

Megosztás