Gondolatébresztő

Idén is fehér galambok repültek fel Hirosimában az ég felé, jelképezve a békevágyat, a pusztítás felett érzett fájdalmunkat, a háború sebei­nek örök égését, amelyre egyedüli válasz csak az lehet, hogy soha többé nem nyúlunk fegyverhez. Hetvenhét éve repülnek ezek a galambok minden évben, ugyanazt szimbolizálva, teljesen hatástalanul. Mert a második világháborút lezáró békemegállapodás-sorozat óta nem volt év, amikor ne égett volna a világ valamely szeglete, legfeljebb nem tudott róla mindenki, mert a sajtó még nem volt akkor ott az összes bunkerben és szétbombázott piacon.

Béke és béke között azért van különbség. Japán önként döntött úgy, hogy soha nem nyúl fegyverekhez és soha többé nem választja a háborút a viták eldöntéséhez. Az önkéntességet árnyalja valamennyire a két nukleáris csapás, amely gyakorlatilag elsöpörte Hirosimát és Nagaszakit, valamint az azóta is ott állomásozó amerikai haderő, amely egyúttal szinte lediktálta Tokiónak a békealkotmányt. Japán hivatalosan nem neheztel Amerikára az atomcsapások miatt. A nagyvilág azonban igen, hiszen ez a döntés szakította át a gátat s tette az elrettentés eszközét valódi bombává, amelyet használni is hajlandó egy nagyhatalom, ha érdekei azt kívánják. Azóta éljük a nukleáris kort, amely lényegében egy fejünk felett lógó kard, egy teljes nemzedék zsigereibe ivódott bele a rettegés az atomcsapástól. Nem jött el, pedig néha nagyon közel járt hozzá az emberiség. De mivel kétszer megtörtént már, nem lenne meglepő, ha harmadszorra is emelkedne az a híres gombafelhő valahol.

Napjainkban épp Ukrajna kapcsán beszélnek az esetleges atomcsapásról mint teljesen elképzelhető opcióról. Nyakra-főre nyilatkoznak „szakértők” az összes tévéadón és hírlapokban Vlagyimir Putyin terveiről, alkalmanként az alapján, amit a megmondóember az orosz elnök testtartásából és szeme hunyorgásából leszűrt. Úgy dobálóznak a nukleáris támadás lehetőségével, mintha mindennapos háborús lépés volna, s nem lenne ott hetvenhét éve békegalamb-röptetés. Nyilván túlhaladt a kor az egész világra kiterjedő rettegésen, amely egyben veszélyt is jelent. Akik valaha kisgyermekként átélték a második világháborút, ma már igencsak idősek. A politikai vezetők nem emlékezhetnek személyesen a háborúra, és egyetlen beszámoló sem lehet annyira hatásos, mint a személyes tapasztalat. Ezért a béke helyett előveszi hetyke és gyilkos énjét az egyszeri nyugati vezető, és Ukrajna ügyét is úgy akarja megoldani, ahogy mindig tette a történelem során: erőszakkal. Minél több fegyver jut az ukránok kezébe, annál nagyobb az esély az oroszok visszaszorítására. Pontosan ez a recept tette földi pokollá a Balkán-félszigetet a kilencvenes években, s lett a „jugoszlávokból” barikádharcos tömeg. Senki sem járt jól, nem lett győztes, csak tengernyi halott egy csöppnyi országban. De hiába repkednek a galambok, hiába borítják temetők Bosznia szinte teljes egészét, hiába épülnek múzeumok a haláltáborok területén, hiába tanítják a múltat az iskolákban, hiába kapnak a történelmi filmek díjakat a borzalmak valós bemutatásáért, ha végül mégis az lesz a pária, aki a békéről beszél. Mert porhintés az összes szólam a megegyezésről, ha számolatlanul öntik a fegyvereket a politikus-gazfickók Ukrajnába, az ukrán elnök pedig csak azt követeli, hogy még, még, még, különben online sajtótájékoztatón ledörgi a húzódozó ország vezetőinek fejét.

Ha nem tanuljuk meg igazán, szívből Hirosima üzenetét, akkor ott találjuk magunkat, ahol a világ volt 1914-ben. Ferenc Ferdinánd már megérkezett Szarajevóba. Rajtunk áll, hogy valaha hazatérhet-e.”

Major Edit

Forrás: Magyar Nemzet Sitkei Levente