Nem volt telefon, de még köztéri fülke sem. Nagy volt az öröm, amikor hosszú várakozást követően egy nap már ott piroslott fényesen a sarokhoz közel. Ráláttunk a konyhaablakból. (A mobilok és okos telefonok világában ez is kiszorult a divatból, mint a háború után néhány évvel a micisapka. Csak hűlt helye van, most épp egy autó parkol a helyén.)
Ez a köztéri fontos alkalmatosság (ami érzéseink szerint az egyetlen összeköttetést jelentette a távoli nagy világgal), nem hozta el számunkra az igazi mennyországot. Hóban, fagyban és forróságban is sokat kellett álldogálnunk előtte, percenként „diszkréten” kopogtatva az üvegen annak a már bejutott szerencsésnek, hogy tegye már le a kagylót. Dühösek voltunk, hogy sokan vannak még előttünk, épp úgy, mint manapság a háziorvosi várókban, vagy akár a budaörsi szakrendelőkben. Ráadásul arra is ügyelni kellett, méghozzá nagyon, hogy tantusz legyen mindig kéznél a zsebünkben vagy a ridikülben, mert ha nem volt, és a gyerekektől kellett kuncsorognom, az ritkán jött be… Két kamasz gyerekemből az egyik udvarolt, a másiknak udvaroltak, ehhez a telefon is nélkülözhetetlen volt. Ezért a tantusz drága váltópénznek számított mind a hármunknak.
Nem emlékszem, hogy hány évig éltünk telefont nélkülözve, telefonra várva. Ez is luxuscikknek számított, akár a Trabant, amiért ráadásul még az előleget is évekig kamatoztatta a Merkúr, az egyetlen autókereskedéssel foglalkozó szocialista állami vállalat. De egyszer csak váratlan meglepetés: meglett a telefon, beszerelték, és ettől kezdve már csak azon ment a vita, hogy ki, mikor és meddig ül a készüléknél…
Mindez azért jutott eszembe, mert hallottam a rádióban, hogy épp mostanában van kilencven éve annak, hogy a fővárosban a Posta felállította az első köztéri telefonfülkéket. Már 1881-től volt néhány trafikban nyilvános telefon, 1904-ben egy köztéri is, és csak 1928 elején kapcsolták be az utcai fülkékbe az első ötvenet, elsőként főként a nagykörúton és annak környékén, aztán még távolabb is összesen kétszázat, de még mindig maradt százötven lehetőség, aminek a helyét – bizonyos feltételek fennállása esetén – a Posta meg az IBUSZ RT. szabhatta meg. Ők voltak a finanszírozói, fenntartói és működtetői ennek az új és örömteli városi szolgáltatásnak. Szépek voltak ezek a 80×80 centiméter nagyságú kis zöld – sárga kuckók, szépen ragyogott a kis kupolájuk a napsütésben. Volt bennük írópolc, használati utasítás, telefonkönyv és maga a készülék. Ha nem szedték darabokra, emlékeim szerint tízévenként cserélték a készülékeket. Kezemben még érzem a hatalmas kagyló súlyát…
Ekkor már működött a Krisztina Kőrúti Postai Vezérigazgatóságon (vagy főhadiszálláson) az automata telefonközpont, és nem volt szükség a kapcsolatot megteremtő telefonos kisasszonyokra. A telefonfülkék egyre szaporodtak, a második világháború előtt már kétezer fülkét állítottak fel a városban. A fülkéket felügyelők ellenőrizték és védték a vandálok elől, de azt nemigen tudták megakadályozni, hogy ki mit dob be a készülékbe előbb 10, majd 20 fillér helyett, és azt sem, hogy ha valakinél nem volt ceruza és rögzíteni akarta a fülkében lógó névjegyzékben a kedvese számát, akkor „kénytelen” volt az egész oldalt kitépni…
Amikor már negyven fillér volt a taksa, és csak 20 és 30 filléres pénzérmék voltak forgalomban, vagyis több pénzérmét kellett bedobni, sokszor azért nem tudtuk használni a készüléket, mert elődünknek beragadt a pénze és a telefon már nekem se működött tovább. Ekkortájt vezették az első tantuszokat, előbb puhább fémből, később már csak keményebb rézből. A harmincas években sokan próbálkoztak idegen aprópénzek bedobásával, a cseh fillérek meg a román egy lejesek voltak a favoritok: szeretett országszomszédaink a mi telefonjainkhoz méretezték az aprót. De voltak még fifikásabb praktikák: Például az, hogy a 20 filléresekre drótot kötöttek és úgy dobták be, hogy közben visszafogták a jelfogó készüléket, és csak akkor engedték el, amikor már megvolt a kapcsolat. A beszélgetés végén pedig, mint aki jól végezte a dolgát, egyszerűen kihúzták a dróttal együtt a húszfilléresüket (megjegyzem, 40 fillérért már egy kiflit lehetett venni). 1979-ben kezdték kiváltani a tantuszokat telefonkártyákkal, ami azt jelentette, hogy a beszélő előre fizet. Elsőként a Balatoni nyaralóhelyeken hozták divatba a kártyás fizetést.
Emlékszem egy nagyon csúnya dologra is, amit mindenki kipróbált, ha lehetett. Ez úgy volt, hogy amikor valaki felfedezte, hogy valamelyik telefonfülkéből egy átmeneti csoda folytán tantusz nélkül is lehet csevegni akár órákon át, és ráadásul külföldre is kapcsol a készülék, akkor egy pillanat alatt rohantunk a megjelölt helyre, akármilyen messze volt. De persze addigra már ott álltak a jól értesült, de fülkéhez közelebb lakó, nálunk ügyesebb telefonbetyárok…
Aztán bejött a mobil, az okos telefonok. Kétezerben még 18 ezer kártyás és 11 ezer érmés telefonfülke működött a fővárosban, de a kis piros és a már nagyon kevés zöld-sárga házikók lassan tünedezni kezdtek. Ma már csak itt-ott, néhány helyen, ahol törvény írja elő, ott található elszórva néhány árván várakozó készülék. Emlékszem, hogy a Moszkva téren járva, amíg még ott álltak a használatlan, leszerelt fülkék, majd mindegyikbe bevackolta magát egy-egy hajléktalan, egy éjszakára ez a kényelmetlen, hideg menedék lett az otthona… A fülkéket azóta már begyűjtötték, s a világ minden részén, velünk együtt azon töprengenek a városok üzemeltetői, hogy mi legyen a sorsa ezeknek a feleslegessé árvult kis színes házikóknak…
De azért mégis elszomorodom azon, hogy nem tudom már egy utcai fülkéből jókedvűen azt suttogni valaki fülébe, amikkel oly sokat ugrattuk egymást: Halló, itt a végrehajtó beszél! De lehet, hogy belőlem most már csak az eltelt évek súlya beszél…
R. V.
