Idézet egy családi kommunikációra szakosodott professzor asszony véleményéből:
„Magam is egy elvált házasság gyermekeként nőttem fel, és tisztában vagyok
vele, hogy nem könnyű eldönteni a maradni vagy menni kérdését. Az érzelmi
kötődések, az anyagi problémák és a társadalmi vagy a kulturális nyomás
egyaránt megnehezítik, hogy csak úgy megnyomjuk a képzeletbeli gombot, és
ezzel véget vessünk az együttélésnek. Kutatóként azonban ma már tisztában
vagyok azzal, hogy káros hatással lehet a gyerekekre, ha konfliktusos vagy
boldogtalan házasságban élő szülők között nő fel.”
Ő, amikor korábban tanárként kezdett dolgozni, gyakran találkozott olyan diákokkal, akiknek a szülei már csak akkor mondták el nekik, hogy elváltak, amikor az egyikük már el is költözött. Annyi hasonló eset volt, hogy elhatározta: tovább vizsgálja a
jelenséget.
„Volt néhány diákom, aki azon tűnődött, hogy vajon az egész kamaszkoruk hazugság volt-e, mások meg azon, hogy milyen lett volna a gyerekkoruk és az életük, ha a szüleik korábban szétválnak? – mesélte egy neves pszichológiai magazin szerkesztőinek. „Először dühös voltam, és megkérdeztem a szüleimet, hogy miért nem váltak el hamarabb. Gyerekként gyakran voltam tanúja vitáknak. Láttam, hogy mindketten küzdenek egymással és még mindig emlékszem arra a szomorúságra, amit akkor éreztem, mert gyerekként – a síráson és kétségbeesésen kívül – még tehetetlen voltam. Ma sem tudom, hogyan reagáltam volna akkoriban a válásukra, de azt hiszem, helyes lépés lett volna a részükről, ha megteszik. Valószínűleg többször láttam volna őket külön-külön boldognak és elégedettnek” – vallotta be a professzor asszony, aki maga
is két gyermek édesanyja.
A szülők háborúja – következményekkel
Egy pszichológus szerint, aki már sok – főleg saját kortársai – válásának szemtanúja volt, azt állítja, hogy amíg egyesek – igen helyesen -, úgy döntenek, hogy új fejezetet kezdenek az életükben, addig mások megmaradnak a házasságukban, mert meg vannak győződve arról, hogy ez a legjobb, amit az utódaikért tehetnek. Ez a döntés azonban soha nem marad következmények nélkül.
Sok szülő nem tudja, vagy nem is gondol arra, hogy a feszültségekkel és vitákkal teli családi élet légköre milyen mély és milyen negatív hatással van az utódaikra is, ami nagy valószínűséggel kihat az ő későbbi felnőtt kapcsolataikra is. Nem gondolnak arra, hogy a veszekedéseket, és a nap mint nap érezhető feszültséget a gyermekeik is érzékelik, akkor is, ha hallgatnak róla. A boldogtalan házasságban felnövő gyerekek felnőttként is cipelhetik magukkal a stresszt, a szorongást és azokat a zavart viselkedés-mintákat, amelyekben felnőttek. De a szülők, miután egymással vannak elfoglalva, nem gondolnak arra, hogy ez a köztük való háború milyen rossz hatással lehet gyermekeik későbbi kapcsolataira és a lelkükre.
Lelki támaszaink legyenek a gyermekeink?
A pszichológus megemlített olyan az eseteket is, amikor a szülők belerángatják a gyerekeket a vitájukba, sőt manipulálja is őket az egyik fél, belerángathatja egyfajta szövetséges szerepbe. Gyakran előfordulnak a családokban az ilyen „mi-ellenük” helyzetek, és nem lehet csodálkozni azon, hogy ilyenkor a gyerekek mekkora csapdában érzik magukat. És mi lesz az eredmény? A szakember szerint az, hogy fokozatosan kezdenek eltávolodni a szüleiktől. Az otthonukat már nem érzik biztonságos helynek, ahol boldogok és elégedettek lehetnek, épp ellenkezőleg, családi csatatérré válik az otthonuk.
Amikor a felnőttek egy ilyen boldogtalan házasságba beleragadnak, akaratlanul is belerángathatják a gyermekeiket abba, amit érzelmi parentifikációnak nevezünk, „Ez azt jelenti, hogy a szülők elvárják vagy akár ki is követelik a gyermekeiktől, hogy átvegyék egy felnőtt szerepét, és elvárják, hogy lelki támaszt nyújtsanak nekik. Akár helytelen vagy igazságtalan, információkat is közölhetnek velük, és trágár kifejezéseket is használhatnak – magyarázza a szakértő.
Mások elvárják a gyermekeiktől, hogy vigasztalják és bátorítsák őket a házasságban maradás lezárására vonatkozó döntésükben. Egyszerűen csak keresnek valakit a fiaikban és lányaikban, aki helyettesíthet egy családtagot vagy egyenrangú barátot erre a feladatra. Értelemszerűen az utódok ezt nem tudják teljesíteni, gyakran nem is értik, mit várnak el tőlük. A szakértő szerint ez nem csak megbélyegzi őket, hanem későbbi életükben is sokkal nehezebben tudnak majd megbirkózni a saját érzelmeikkel, bizonytalanok lesznek a kapcsolataikban és különböző pszichológiai problémákban is szenvedhetnek.
Mit tanulhatnak utódaink tőlünk?
Felnőttként példaképek vagyunk a gyerekek számára, akiktől tanulhatnak és akik szeretik őket. De ha azt gondoljuk, hogy ez csak a különböző készségek fejlesztéséről és a tudásról szól, akkor tévedünk. Utódaink természetes módon vesznek át viselkedési mintákat a szüleiktől. Próbáljuk meg tehát elképzelni, milyen mintát ad nekik a gyakori veszekedés, a feszültség, vagy ezzel szemben a szeretet és a kölcsönös megértés. Amikor a felnőttek a gyerekek kedvéért egy rosszul működő házasságban maradnak, akkor rossz példát mutatnak arra, hogy milyennek kell lennie majd az ő felnőtt kapcsolataiknak. Akaratlanul is felkészítik őket arra, hogy a boldogtalan együttélés normális dolog.
Ha a gyerekek rendszeres konfliktusokat látnak otthon, előfordulhat, hogy nem csak a leendő párkapcsolati problémáik megoldására alkalmaznak majd nem megfelelő módszereket. Az átélt minták nagy hatással lehetnek arra is, hogy a jövőben hogyan fognak érintkezni a szeretteikkel. Ne feledjük, szülőként nemcsak támasz és szeretetforrás vagyunk gyermekeink számára, hanem tükör is, amelyben a jövőbeli kapcsolataik tükröződnek. Ha azt gondoljuk, hogy egy rossz házasságban a közös háztartás fenntartása a legjobb dolog, amit tehetünk értük, akkor akaratlanul is azt sulykoljuk beléjük, hogy a boldogtalanság, az elégedetlenség és a kellemetlenség az otthoni környezetben normális dolog.
R. V.
