A nyitott ablakokból a „Jó ebédhez szól a nóta” dallamai és kanálcsörgés hallatszott és az egész utcában finom húsleves-illat terjengett. Később, amikor egy őszi délutánon Pestre vonatoztam, a Viadukton lassan haladt át a szerelvény. Az ablakból kitekintve láttam, hogy több helyen a kertekből vékony füstcsíkok szállnak fel, mint valami jelzőtüzek és a völgyet kesernyés füstszag töltötte be, az elégetett diófalevelek szaga.
Ó, azok a régi szüretek, disznóvágások, kukorica- és tollfosztások! Húsvétok és karácsonyok! A virágszirmos Úrnap, az elsőáldozás, a bérmálás! Egy feltámadási körmenet után olyan sokan voltunk a templomban, hogy még az oltár mögött is álltunk.
A szüreteken összesegítettek a rokonok, szomszédok. Apukám mindig a szélső sort választotta, mert ott jó néhány „nova” szőlőtőke volt. Az a fajta, ami jó ízt ad a bornak, de ha sok van benne, akkor könnyen lerészegít. Bián direkt-termőnek is hívták, máshol noának. A fürtöknek az a tulajdonságuk, hogy könnyen lehullajtják a szemeket. Észrevettem, hogy apu nagyon lemaradt. Visszaszaladtam és láttam, hogy a földön térdepelve, a száraz levelekről szedegeti a szemeket a vödrébe, hogy semmi ne menjen kárba. Ezen elcsodálkoztam! Azt akarja, hogy több borunk legyen!? Hiszen ő nem is ivott sokat, részegen soha nem láttam!
Gyermekkoromban egyik évben a Herceghalom fele menő ”országút” melletti területre búzát vetett a TSZ. Aratás után a környékbeli gyerekekkel odamentünk kalászt gyűjteni. A tarló még a szandálunk ellenére is bökött, de nem törődtünk vele. Boldogan vittem haza munkám eredményét, egy maroknyi kalászt. Úgy gondoltam, hogy igen hasznos dolgot cselekedtem, eredményesen hozzájárultam a család jólétéhez.
Anyukám, nagy gonddal, egyik évben kacsákat, másik évben libákat tartott. Húsukból finom pecsenye, tollukból ágynemű készült. Főleg a kacsák szerették a békalencsét. A készletet a Halastóról szereztük be. Kimustrált tésztaszűrőt hosszú bot végére erősítettünk és a vízbe merítve kiszűrtük a kacsacsemegét. Ma már, lelkes és tudatos környezetvédő lévén, ezt nem tenném.
Volt egy játékos pulikutyánk, a Bobi. Született egy kicsinye, amit szüleim Bálintéknak ígértek. Az én feladatom volt a kiskutyát elvinni az új gazdihoz. Kaptam 10 forintot érte! Jaj, de örültem neki. De pont akkor volt a búcsú és az pont Bálintékkal szemben, a téren. Átmentem hát és vettem egy kaleidoszkópot, a többit elhintáztam. Hazafele menet azért volt egy kis lelkifurdalásom: ennyi pénzt elkölteni! Szüleim nem csináltak problémát a dologból. Örültem a kaleidoszkópnak – ahogy forgattam szebbnél szebb minták rajzolódtak ki és mindig újabb. Hogy lehetséges ez? Izgatta a képzeletemet. Szétszedtem hát! Nagy volt a csalódásom, amikor néhány színes üvegdarab esett ki belőle. Többé nem tudtam összerakni.
1956 októberében, amikor már nem jártak a vonatok, fiatal fiúk mentek az „országúton” és azt skandálták: -Aki magyar, velünk tart! Az egyik odakiabált apunak: -Marci bácsi, jöjjenek a Szentháromság szoborhoz! Apukám akkor kézen fogott és előrementünk. Nővérem már ott volt. Napok óta a forradalom lázában égett. Emlékszem, sokan voltunk. Találkoztam egy barátnőmmel és ott hagytam aput. – Jön egy tank!- mondogatták egyszer csak izgatottan a felnőttek. Beszaladtunk a plébánia udvarára. Egy fiú a tisztelendő atya motorbenzin-kannáját akarta éppen kivinni, hogy felrobbantsa a tankot. Józan felnőttek kicsavarták a kezéből – de milyen jól tették! A fiú alig akarta odaadni.
Még nem láttam tankot, ezért egy darabig az udvaron toporogtam. Jött is nemsokára, Herceghalom irányából, dübörögve. Ütött-kopott régebbi jármű lehetett, mert amik később haladtak el a házunk előtt a főváros irányába, azok sokkal újszerűbbek voltak. Angeli atya mindenkit a pincébe terelt. Örültem, amikor megláttam Willinger Babcit, a szomszédunkat. A pincesípban jutott már csak hely számunkra. Aztán lőtt a tank. Na , akkor megijedtem.-Babci! Most meghalunk? -kérdeztem. Nem –mondta Babci, de nem túl meggyőzően. Amikor nyugalom lett, rohantam haza, anyukám meg szemből sietett felém. Otthon fogtam egy vödör vizet meg egy seprőt és lemostam, amit előzőleg a házunk falára firkáltunk S. Bandival, hogy „Ruszkik haza”.
Egyik nap a rádióból déli 12 órakor harangszó hallatszott. Anyukám örömmel teli csodálkozással felkiáltott: -Hallod? Harangoznak, mint régen! Felhangosította a rádiót és kinyitotta az ajtót-ablakot, hogy mások is hallják.
Jól emlékszem az első forgótárcsás mosógépünkre. Anyu a finomabb holmikat továbbra is kézzel mosta. Egy időben házi szappant is főzött, zsiradékból, lúgkővel. De aztán elterjedtek a mosóporok. Első Kékes típusú TV-nket a mai Kastély ABC helyén lévő boltban vettük. Előtte mindig Willingerékhez jártunk át, kis sámlival, ahogy illett, tévét nézni. Nem túlzok, egy-egy jó film vagy táncdal fesztivál idején zsúfolásig megtelt a szoba a szomszédokkal.
Ehmann Lizi nénit már említettem. A szomszédunkban lakott. Vőlegénye elesett a háborúban, és a korban hozzáillő férfiak nagy része is. Így nem ment férjhez. Pedig kitűnő anya vált volna belőle. Szeretetét a környékbeli gyerekekre árasztotta. Neki aztán nem volt könnyű sorsa. Édesapja az első világháborúban vesztette életét, szinte az elsők között. Édesanyja erőn felül vállalt napszámos munkát. Lizi néni 16 évesen önfeláldozóan nevelte öccseit.
Elteltek az évek. Átéltük a rendszerváltozást. Ráébredtünk, hogy most már biztos, hogy a szocializmust nem váltja fel természetszerűleg a kommunizmus, és a szocializmusban sem volt mindig a legfőbb érték az ember, – mint ahogyan azt a középiskolában tanultuk. Amerikát sem fogjuk egyhamar utolérni. /Részemről sok mindenben nem is szeretném, pl az egy főre jutó Cola- és hamburgerfogyasztásban, a CO-kibocsátásban/ Ugyanis nagy volt az örömöm, amikor az igazgató bácsi azt mondta, hogy húsz év múlva utolérjük Amerikát. Ezt haza érve frissiben elújságoltam. Apukám erre higgadtan azt mondta:- Mit gondolsz, ők addig Ludas Matyit olvasnak? / Ludas Matyi a korabeli vicc újság/
1989. október 23-án meghatottan álltam a kislányommal a Parlamentnél. Sokadmagunkkal hallgattuk Szűrös Mátyást, amikor kikiáltotta a Magyar Köztársaságot. Úgy hittük, történelmi időknek vagyunk tanúi. Ezen túl mindig igazságosságban fogunk élni…
Gyermekeink felnőttek. Unokáimnak mesélek néha a gyermekkoromról, a régiekről./ Nem is tudom, miért szorul el néha a torkom/ Családfákat gyártok, fényképeket rendezgetek. A 70-es években felvett szuper8-as családi filmeket most tetettem át DVD-re, hogy megmaradjon, amíg van DVD-lejátszó. Mert a technika rohamosan fejlődik, néhány év múlva kitalálnak valami mást. Addig is, hadd lássák az unokák, milyenek voltak a szüleik, nagyszüleik, a dédike 30 évvel ezelőtt.
s.k.
