Sok éve már, hogy úgy érzem, az idő felgyorsult, rohannak a hónapok, évek. Mintha Élet-anyóka ködbe burkolódzó toronyszobájában egyre gyorsabban pergetné orsóját, rajta az élet fonalával. Anyóka kérlek, egy kicsit lassíts!
A háború után születtem, de még a Ratkó-korszak előtt. Ezt nem azért mondom, de biztos vagyok benne, hogy a szüleim engem akartak. Nagyon szép gyermekkorom volt, de nem azért, mert bőségben éltünk és minden kívánságom teljesült. Dehogy! Minden apróságnak tudtunk örülni, nem éheztünk, sőt, azt is tudtuk, hogy holnap mit eszünk, tető volt a fejünk felett, volt ruhánk/nem márkás/, tüzelőnk, nem fáztunk. És ami a legfontosabb – volt biztonságérzetünk. A mai eszemmel sem tudom, hogy szüleim hogy csinálták, de soha nem veszekedtek. Még csak hangosabb vitára, szóváltásra sem emlékszem. Gyermekkoromban úgy képzeltem, hogy a legrosszabb akkor történik egy gyerekkel, ha árvaházba kerül. Valóságos félelem fogott el, ha erre gondoltam.
Azt a házat a Szent István utcában, ahol megszülettem, még a dédszüleim építették. Anyai nagymamámmal egy udvarban éltünk, körülöttünk laktak a nagynénjeim és a családjuk- Holczer Mariska néniék, Simon Annus néniék. Aztán a kedves szomszédok, akikhez bármikor átmehettem – Grünwald Bözsikéékhez, Ehmann Lizi nénihez, Holczer Lidi néniékhez, Willingerékhez. Grünwald Bözsikénél még biztos, hogy áll az az eperfa (Bián szedernek hívták) aminek ágai között órákat töltöttünk Körmöczi Katival és Lacival. Az évek óta használaton kívüli disznóólat babaszobának rendeztük be.
Mi vagyunk az a nemzedék, kiknek nagyapái megjárták az első világháborút, megsebesültek, odavesztek. Az egyik nagyapám az olasz fronton kapott sebet, a másik a szerb fronton harcolt. Apáink a második világháborúban szenvedtek.
A mi korosztályunkat nagy generációnak hívták egy időben. Nekünk hasonló jut eszünkbe 56-ról, ugyanarra gondolunk, ha azt halljuk, hogy Beatles, Rolling Stones, vagy a magyar együttesek – Metró, Illés, Omega. Tudjuk, hogy milyen volt a trapéznadrág, az orkánkabát, a nylonkendő,a tupírfrizura, és ha valaki farmer nadrágot kapott nyugatról – hát az volt a csúcs. Akkor volt nagy divatja a házibuliknak, amik este 6 órakor kezdődtek és 10 után már véget értek. A Halastó, a Prindli, az Iharos, a Nyakaskő bóklászásunk színhelyei. A Kastély Iskola tornaterme előtti teret mi gyárudvarnak hívtuk.
Órákig el tudtam játszani a kukoricacsutka babámmal. Haját bevizeztem, felcsavartam, a napon megszárítottam, szép göndör lett. Később, egyszer húsvétra gumibabát kaptam. Pici volt, elfért a tenyeremben. Kezét-lábát ki lehetett szedni és visszatenni. Színes rongydarabokból öltögettem neki ruhát, mert varrni még nem tudtam. Később szalvétát gyűjtött minden lány és emlékkönyvbe írtunk egymásnak.
Óvodás éveimet az Óvoda közben álló régi épületben kezdtem, aztán a Szent Anna utcaiba jártam, amikor a régi megszűnt. Majoros Mihályné Eti néni volt az egyik óvó nénim, később a főnököm. Holics nénire is emlékszem, aki finomakat főzött és kedvesen kínálta. Egyszer uzsonnára mézes kenyeret kaptunk. Az éppen nem ízlett, azért a karton köténykém zsebébe rejtettem.
Téli estéken anyukám a tésztát gyúrta – egy héten háromszor volt tésztanap – és boszorkányos ügyességgel metélte. Én a kályha mellett ültem, ölemben ott dorombolt a cirmos cicánk. Anyu közben mesélt nekem. Két fő témánk volt: anyu cselédsorsa és a háború. Azt sem bántam, ha ugyanazt a történetet már sokadjára meséli, sőt kértem. Anyu Pesten cselédeskedett, mint a legtöbb hasonló korú lány abban az időben. Először egy zsidó családnál a Kertész utcában. Vajon mi történt velük a háború viharában? Aztán egy vendéglős családnál, ahol a gazda szemet vetett rá, azért kellett onnan még időben elmenekülnie. Később hivatalnokéknál, ahol valósággal éheztették. Végül egy hercegnőnél, egy Ménesi úti villában kapott munkát. Pazarlást soha nem látott a biai otthonában, ezért a megmaradt élelmet a környék koldusának adta. A titkárnő rászólt: -A hercegnő nem szereti, ha ideszoknak a koldusok! A háborús emlékek borzongással töltöttek el – menekülés, félelmek, erőszak, rombolás, pusztítás. Nekem távolinak tűnt, de anyukámban még erősen éltek a 10 -12 évvel azelőtti események. Mesélt a kitelepítésről is, amikor bátyját -Bach Antalt, egyetlen fiútestvérüket a németországi Aalen mellé telepítették. A háborúig kétnyelvű volt a család. Mindenki tökéletesen beszélt magyarul és svábul – biai nyelvjárásban is. Később az utóbbit csak akkor használták, ha a gyerekek előtt titkoltak valamit. Így nem is tanultam meg. Amikor a félelem már szűnőben volt, nagyanyám rádöbbent:-Hát te nem tudsz németül! –Nem. – válaszoltam. – Nem tudsz egy darab kenyeret sem kérni, ha eljutsz valahova! – méltatlankodott. – Nem bizony. – vettem tudomásul a tényt. – Hát akkor tanuld meg, hogy „Hunrig pin i! (így) Azaz: éhes vagyok. Megtanultam. Kár, hogy nem tanított meg többre.
Anyukám a házimunka végzése közben mesélt arról is, hogy mit tanultak ők az iskolában. 1909-ben született nővére még palatáblára írt. Megtanította azt a versecskét, amit 50 év távlatából sem felejtettem el. Így szólt: Magyar vagyok, magyarnak születtem. Magyar nótát dalolt a dajka fölöttem. Magyarul tanított imádkozni anyám és szeretni téged, édes magyar hazám. (Ezen aztán mindig elszorul a torkom….)
Azt is anyutól hallottam először, hogy a „régi” – a Kossuth címerben a piros-fehér sávok a négy folyót jelentik: Duna,Tisza,Dráva,Száva . A három halom pedig nem más, mint a Tátra, Mátra , Fátra. Ők így tanulták és most már bennem is így rögzült.
Apukám figyelmeztetett, hogy mindig a jobb oldalamon aludjak, akkor nem nyomom a szívemet. Ahányszor a csillagos égbolton a Göncölszekeret vagy a Tejutat keresem, mindig ő jut az eszembe, mert egy meleg nyáresten ő mutatta meg nekem, hogy hol találom, miközben a Halastóról felhangzott a békák kuruttyolása. Régen fényesebben szikráztak felettünk a csillagok, nem volt „fényszennyezés”, a mesterséges fényforrások nem homályosították el az éjszakai eget.
Az iskolában szeretett tanárainktól szépet és jót tanultunk. Nem kellett szégyenkeznünk tudatlanságunk miatt a pesti iskolákban. 35 éves osztálytalálkozónkon voltunk utoljára együtt. Azóta elment örökre mindkét osztályfőnökünk, Bunthné Irénke tanárnő és Bunth János tanár úr is. Nekik is és a többieknek is köszönettel tartozunk.
Abban az időben fehér galléros kék iskolaköpenyben jártunk iskolába, és a füzeteinket, könyveinket kék csomagolópapírba burkoltuk, ráragasztottuk a piros szegélyes vignettát, arra írtuk a nevüket. A kis unokám nem tudja, milyen volt a mártogatós toll, mi azzal írtunk. A hozzá való tintát méretes üvegben vittük magunkkal és a padokon megvolt a tintásüveg helye. Egyszer M.Mari nem csavarta be az üveget, mert elveszett a teteje, és ahogy vitte rálötyögtette a drapp színű télikabátom ujjára. A többiek figyelmeztettek:- Nézd, milyen a kabátod! Na, több se’ kellett! Olyan zokogásba törtem ki, hogy a tanár néni inkább haza küldött. Anyukám először tejbe áztatta a foltokat, majd megpróbálta kimosni, de halványan továbbra is meglátszott.
Az első osztályos olvasókönyvünkben volt egy olvasmány, amelyiknek a zenéje most is a fülemben cseng: Ó-nos e-ső e-sett. Sí-kos volt az út. Meg-csú-szott a né-ni és el-e-sett…Később Völgyes Erzsivel megtanultuk – csak úgy, magunknak – Dobó beszédét az Egri Csillagokból. Milyen jó, hogy akkoriban sok szöveget kellett „kívülről” tudnunk! Irodalmunk gyöngyszemeit sajátítottuk el.
Anyukám szidott, hogy Spielmann Bandi minden papírt elolvas, ami csak a kezébe kerül. Erre én is felvettem az otthon lévő újságot (apukám napilapot járatott, és a Béke és szabadság c. képes hetilapot) – olvasni kezdtem benne arról, hogy a világban, főleg Afrikában és Indiában milliónyi gyerek hal éhen. Ez a hír akkor engem úgy ért, mint a villámcsapás! – Apu, apu! Ezt miért hagyják a felnőttek! – kiabáltam kétségbeesve. Apukám sajnálkozva tárta szét a kezét. Felnőttem és a gyerekek a mai nap is éhen halnak –és én sem tudok semmit tenni…
Nyaranta, a szünidőben anyukámmal az ürgehegyi szőlőnkbe jártunk kötözni, kapálni. Pont egy órát gyalogoltunk. Anyu a hinnaruhában a hátán vitt egy kosarat, benne az elemózsiát. Előre kötözte a plicedlit /vizeskorsót/, amit én a hegy aljánál lévő forrásnál friss vízzel megtöltöttem. A fából ácsolt kis kunyhóban a kis spirituszfőzőn milyen ízletes ebéd főtt – szalonnából, hagymából, paprikából, tojásból – ami éppen volt! Ott kint mindig jobban ízlett minden, mint otthon. Ebéd után szundítottunk egyet. Ma is fülemben hallom a szőlőlevelek susogását, ami álomba ringatott. Apu megtanított oltani, szemezni, szőlőt metszeni. De csak az utóbbit használtam életem során. A kukoricaföldünket egyszerűen csak ”pátyi földnek” neveztük, mert közel feküdt Páty határához. Emlékszem, nem messze onnan állt ott egy vasúti őrház a sínek mellett, Lukácsék laktak benne. Egy nyári napon hirtelen jött zápor kapott el bennünket. Pillanatok alatt szó szerint bőrig áztunk. Kapálni már nem lehetett, ezért haza indultunk. Anyu megengedte, hogy levegyem elázott szandálomat. Mezítláb tapostam a meleg sarat a keréknyomokban. Körülöttünk parányi békák ugrándoztak.
Az ürge-hegyi szőlőben zamatos barackokat termő fákat nevelt apukám. Érés idején anyu gondosan kosárba rakta a hamvas gyümölcsöket, szőlőleveleket tett közéjük és apu bevitte a munkahelyére, eladásra. Mint gyerek, persze, hogy a legszebbet akartam. – Azt nem lehet, azt eladjuk. – mondta anyukám és a kezembe nyomott egy kicsit sérültet. – Jobb lenne, ha mi is úgy vennénk – duzzogtam – mert akkor én is szépet ehetnék! – Örülnél még, ha hullottat ehetnél – zárta le anyu a vitát. Milyen igaza lett….A biai barackból a hullott is a legédesebb.
Történt egyszer, hogy az iskolában azt a feladatot kaptuk gyakorlati órán, hogy faragással díszítsünk ki egy botot. Nosza, fogtam édesapám bicskáját és Villányi Erzsi osztálytársammal, aki nemkülönben unokatestvérem is volt / Isten nyugosztalja/ lementünk a Halastóhoz. Itt mondom el, hogy nehogy elfelejtsem- öt unokatestvéremmel jártam egy osztályba. Szóval az alkalmas bot kiválasztása után leültünk a kis fahídra, ami a tavat szegélyező patak fölött húzódott. Már majdnem elkészültem a műremekemmel, amikor a bicska kicsúszott a kezemből és a vízbe esett. Most hogy menjek haza nélküle? Levettem magas szárú fűzős cipőmet, flórharisnyámat és a vízbe ereszkedtem. Ősz volt már és a víz metszően hideg. Egy darabig tapostam a puha iszapot, néhány nádtorzsa felsértette a talpamat, de a bicskát nem találtam. Este kénytelen voltam bevallani apunak ügyetlenségemet. Nagyon elszomorodott. – Azt a bicskát még az apámtól kaptam – mondta halkan. Felnőtt koromban értettem csak meg, miért volt oly kedves számára.
Folytatás következik
s.k.
