Vajon a Szent István-i határok tényleg megtarthatók lettek volna Magyarország valamilyen föderális átalakításával. Hogyan képzelte Kossuth Lajos a Dunai Szövetséget, illetve Jászi Oszkár a Duna-menti Egyesült Államokat? Valóban segíthetett volna bármelyik is megőrizni az ország egységét?
Az 1918. október 31-én hatalomra került Károlyi Mihály és politikustársai nem tudhatták, hogy az antant nagyhatalmai már valamikor 1917 folyamán eldöntötték, győzelmük esetén felszámolják az Osztrák–Magyar Monarchiát. Úgy vélték, a dualista állam ekkorra már szinte a Német Birodalom vazallusává vált, ezért a továbbiakban nem fogja tudni betölteni az addigi európai kiegyensúlyozó szerepét, amit korábban, és amelynek célja az volt, hogy a dualista birodalom az oroszok nyugati és a németek keleti terjeszkedésének is hatékonyan szabjon gátat. A Monarchia helyén keletkező hatalmi űrt Párizsban újonnan létrejövő kis nemzetállamokkal – főként a Magyarország területeiből felerősített kisantant országokkal – kívánták betölteni.A Károlyi-kormány belpolitikájában a hazai nemzetiségekkel történő kétségbeesett megegyezésben, külpolitikájában pedig a pacifizmustól remélt párizsi jóindulatban bízott. Végrehajtotta az egyre nagyobb területek kiürítésére vonatkozó antant parancsokat, elfogadta a szomszéd állami haderők előrenyomulását, hiszen mindezt sokáig átmeneti állapotnak tekintette, a végleges rendelkezéseket ugyanis – Károlyi és mások is úgy vélték – majd a békekonferencián hoznak. A kabinet első számú politikai célja volt önmagát, sőt az önálló Magyarország létét elismertetni a győztesekkel.
Próbálták hazánkat eltávolítani a vesztes oldalról, ezért úgy érveltek, hogy Magyarország kilépett a Monarchiából – akárcsak a csehek –, és így az új, független államon és annak a szerintük népakarat választotta kormányán nem kérhető számon a dualista monarchia háborús felelőssége.
A XIX. század a nemzeti ébredés, a jó értelemben vett nacionalizmus kora volt, a magyar nyelv, kultúra, tudomány, közélet és társadalom is ekkor lépett át végérvényesen az újkorba, Európa-szerte kialakult a mai értelemben vett modern nemzet fogalma. A soknemzetiségű Habsburg Birodalom viszont épp ezért találta szembe magát komoly problémával.
A XIX. század közepén a mintegy 40 milliós lakosság hét vallási csoportra és 12 nemzetiségre oszlott, és egyik sem alkotott döntő többséget. Sőt, a legnagyobb számú, a német etnikum 7,5 millió fővel is csak a birodalom lakosságának alig 20 százalékát tette ki
A nemzetiségi mozgalmak jelentette problémát tehát sokan és többé-kevésbé helyesen ismerték fel, de a gyakorlati megoldásig nem sikerült eljutni, sőt az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc visszalépést is jelentett, mert a „renitens” magyarok miatt Bécs minden addigi koncepciót lesöpört az asztalról. A szabadságharc alatt a magyarok is komoly pofonokat kaptak, amikor a császári kormányzat sikerrel állította a maga oldalára a hazai nemzetiségek egy jelentős részét.
Kossuth Lajos – ha már túl későn is, de – levonta a következtetéseket, 1851-ben tervekkel állt elő. Az úgynevezett kütahyai alkotmányban a dunai népek konföderációját javasolta, amely egy államszövetségben kezelte volna a Duna-táji népek közötti nemzeti feszültségeket. Az 1862-es „Dunai Szövetség” tervezetben Magyarországot, Szerbiát, Horvátországot és a román fejedelemségeket egyesítette volna egy 30 millió lakosú államalakulatban, amely már-már nagyhatalomként oltalmat nyújthatott volna a térség védtelen kis népeinek.
A kortársak számára ez a kérdés nem volt ennyire egyszerű. Létezett ugyanis kedvezőtlenebb alternatíva a béke 1920. június 4-ei aláírásánál és a Trianonban meghúzott határok valósággá válásánál. Emellett fontos tisztában lenni azzal, hogy az elcsatolt területek nem az aláírást követően kerültek ki a magyar állam tényleges fennhatósága alól, hanem már jóval korábban. A szerződés jelentős részben a már fennálló állapotokat szentesítette.
1918. november 13-án Magyarország és az antant fegyverszüneti megállapodást írt alá Belgrádban, amely rendezte a háború balkáni és román frontjának helyzetét. Magyarországnak a Beszterce-Marosvásárhely-Arad-Szabadka-Pécs-Dráva vonalon belülre kellett visszavonnia fegyveres erőit. Ez azt jelentette, hogy a szűken vett történelmi Erdély, a Bánság keleti fele, valamint a későbbi Vajdaság már 1918-ban román, illetve szerb megszállás alá került.
A fegyverszüneti tárgyalások alatt, november 8-án a csehszlovák kormány parancsot adott a Felvidék megszállására. A harcok váltakozó sikerrel folytak, míg végül csehszlovák nyomásra december 21-én Stephen Pichon francia külügyminiszter kijelölte a feleket elválasztó demarkációs vonalat. A magyar kormány kénytelen volt kiüríteni a Dunától, az Ipolytól, valamint a Rimaszombat-Ungvár vonaltól északra eső területeket. Így 1919 elejére a Magyarországot és Csehszlovákiát elválasztó nem hivatalos határ jelentős mértékben megegyezett az 1920-ban meghúzottal. (Ugyan 1919 május-júniusában a Tanácsköztársaság vissza tudta foglalni a Felvidék jelentős részét, Georges Clemenceau francia miniszterelnök – az engedményért nemzetközi elismerést kilátásba helyező – felszólítására ismét kiürítette azt.)
A szomszédos államok arra törekedtek, hogy a párizsi békekonferencia kész helyzet elé kerüljön, amikor területi követeléseik jogosságáról dönt. Ezért hadseregeik átlépték a demarkációs vonalakat és megkezdték a később nekik ítélt területek elfoglalását.
1918. december 12-én Henri Berthelot tábornok, a romániai francia katonai misszió vezetője feljebbvalói tudta nélkül engedélyezte a román hadseregnek a fegyverszüneti vonal átlépését. A románok a Máramarossziget-Nagybánya-Zilah-Zám vonalig nyomultak előre, mire az antant visszaszerezte az irányítást az események felett. (Ezzel egy időben a csehszlovák haderő Losoncot és Balassagyarmatot foglalta el.) 1919. februári döntésükkel a szövetségesek végül engedélyezték Romániának az előrenyomulást a Szatmárnémeti-Nagyvárad-Arad vonalig. A Tanácsköztársaság által kifejtett katonai ellenállás miatt azonban a románok csak áprilisban tudták ezt a területet, a történelmi Partiumot elfoglalni. Ugyanakkor stratégiai okokból, az antant akaratával szembemenve, hadseregük egészen a Tiszáig nyomult előre. 1919 áprilisának végén tehát a később Romániának ítélt terület egésze román uralom alatt állt.
A fentiekből látható, hogy az aláírás megtagadásának nem lett volna gyakorlati jelentősége: Magyarország az elcsatolt területeket már jóval a békekötés előtt elveszítette. A következőkben az elvi és politikai megfontolásokat vesszük sorra.
A magyar küldöttségben a békeszerződés aláírásának megtagadása már a végleges szöveg megszületése előtt felmerült. 1920 februárjában gróf Apponyi Albert, a delegáció elnöke azon véleményének adott hangot, hogy ha Magyarország nem kap jelentős területi engedményeket, ne írja alá a szerződést. Amikor márciusban világossá vált, hogy a győztes nagyhatalmak már nem nyúlnak hozzá az általuk megalkotott békerendszerhez, a magyar békeküldöttség megvitatta az alá nem írás kérdését. Arra jutottak, hogy a békefeltételek visszautasítása Magyarországgal szembeni gazdasági szankciók bevezetéséhez vezetne, ami a háború utáni nehéz helyzetben a magyar kereskedelmi és pénzügyi élet összeomlását hozná el. Gróf Teleki Pál, a delegáció egyik főmegbízottja, későbbi miniszterelnök egyenesen a főváros élelmiszer-ellátásának összeomlásától tartott. Mindennek pedig súlyos következményei lehettek volna az ország társadalmi rendjére és politikai berendezkedésére nézve. Popovics Sándor főmegbízott, a Magyar Nemzeti Bank későbbi elnöke így fogalmazott ezzel kapcsolatban: „Olyan nyomor következhet, hogy a kormányzás azok kezébe kerülhet, akik hajlandóak bármi áron aláírni a békét, akár még súlyosabb feltételek mellett is”. A tömeges elégedetlenség akár oda is vezethetett volna, hogy a Tanácsköztársaság hónapjai után éppen berendezkedő konzervatív-liberális rendszer helyébe valamely politikai szélsőség lép. Tehát a kortársak, akik végül a trianoni békeszerződés aláírása mellett döntöttek, úgy ítélték meg, hogy a győztesek előbb vagy utóbb képesek lesznek Magyarországot rákényszeríteni az aláírásra, és egy ilyen küzdelemben legyengült ország alkupozíciói csak tovább romlanak. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a szomszédos államok mindegyikének további, a trianoni békén túlmenő területi igényei voltak hazánkkal szemben, így Magyarországnak nem állt érdekében kivívni az antant még erőteljesebb ellenszenvét, és a területi kérdést ilyen körülmények között nyitva tartani. Összességében az aláírással szembeni ellenszegülés csak az ország nehezen helyreállított belső stabilitását sodorta volna veszélybe.
Összefoglalva tehát, a trianoni békeszerződés alá nem írása nem változtatta volna meg a tényt, hogy az elveszített területek 1920 júniusában már más országok uralma alatt álltak, ugyanakkor jelentősen csökkentette volna a későbbi bethleni konszolidáció sikerének esélyét
Források felhasználásával.
Major Edit
