Egy reggel ’56 októberében apu szabadnapos volt, én a nyári konyhában csomagoltam a kajám, hallom a rádióban, hogy gyülekezési tilalom van. A zene sem a megszokott volt. Berohantam a szobába: „Buli van Pesten!” – kiabáltam. Apu azt mondta, hogy ne menjek el. Hét ló sem tarthatott volna vissza. Ilyen gyorsan még soha nem értem Torbágyra. Az emberek csoportokban álltak, izgatottan tárgyaltak. Pesten lövöldöznek, forradalom van, szabadok leszünk – hallottam itt is, ott is. Libabőrös lettem. Szinte a felére csökkent a súlyom – úgy éreztem.
Jött a vonat, felszálltunk, arra nem gondoltunk, hogy haza tudunk-e jönni. A vonat kint megállt a pályán, begyalogoltunk Kelenföldre. Ott már állt egy orosz tank, ahol most a taxik állnak. Mellette egy szerencsétlen ruszki katona. Sáros a csizmája, a kabátjának a szegélye leszakadva, az arca fekete, csak a könnyei mostak le egy világos csíkot. Ordítottak vele, hogy menjen haza.
Én még akkor valamit tudtam oroszul, hisz 8 évig tanultam. (Amit olyan nagyon szerettem, hogy alig ragadt rám valami.) Megkérdeztem, hogy tudja-e, mi van itt. Fogalma nem volt, hogy miért kellett a kaszárnyából kijönniük. Mondtam az embereknek, hogy ez a szerencsétlen nem tehet semmiről.
A tömeg megindult a város felé. A Körtér már tömve volt emberekkel. Egy torbágyi fiú felmászott egy házra és ledobta a nagy vörös csillagot. A földön, aki tehette, megtaposta.
A Körtéren nagyon boldog voltam. Olyan érdekes volt, mintha mindenki mindenkit ismert volna, mindenki mosolygott, nem lökdösődtek, mintha valami csodálatos ajándékot kaptunk volna. De még ez sem közelíti meg azt az érzést, ami akkor hatalmába kerített. Nem tudom megmagyarázni: Ilyen még nem volt!
A fegyverropogásra meghűlt bennem a vér. Egy sarokház tetejéről lőttek a tömegbe. Ávósok, kutyák – kiabálták az emberek. Mint amikor egy szép léggömb szétpukkad, nagyon szomorú lettem. Mariska néni akkor a Tétényi úti kórházban feküdt …Ő mondta, hogy a sebesülteket odavitték. Azt mondták, hogy karamboloztak, de az orvosok látták, hogy lőtt sebek vannak az embereken.
Nem tudtam, hová menjek, nem ment a 6-os. A főnököm ott lakott a közelben. Elmentem hozzá, hogy megkérdezzem, mi legyen. Azt tanácsolta, menjek haza s amíg rend nem lesz, addig ne jöjjek dolgozni. De nem ment vonat Győr felé. Budaörsre mentem, azon az úton, amelyiken a barackos kosarakkal mentek a budaörsiek a piacra – elől-hátul tele kosarakkal. Nekem már semmi nem volt a táskámban, mégis elfáradtam. Bözsi férje, Pista bácsi vitt haza. Otthon izgatottan vártak. A rádióból nem sokat tudtak meg. Amikor az ajtón beléptem, szavaltam: „Más szelek nyögetik az ős magyar fákat…”
Pár nap múlva hallottuk: „Aki magyar, jöjjön velünk!” Nagyon sokan érezték magukat magyarnak. A Szentháromság téren sokan voltak. Szavaltak a nemzeti zászló alatt, köztük két osztálytársam, Szász Lóránt és Harci Józsi. Az első Kaliforniában kötött ki, de előtte elítélték másfél évre, az utóbbi időben lelépett, Párizsban a Sorbonne-ra járt és a nyelvek professzora lett.
Még nagyban ment az improvizált műsor, amikor valaki kiabált: „Jön egy tank”. Valóban, láttuk a Szent Anna utcába befordulni. Talán csak eltévedt, vagy hívta valaki? Már jött is Herceghalom felől dübörögve. Azt gondoltuk, ha nem megyünk félre, meg fog állni. Esze ágában sem volt megállni, csak jött. Apu cibált félre az árokba. A tank meg ment egyenesen, a csövét benyomta a szövetkezet nagy kirakatába. Onnan kirobogott az útra, ott megállt mozdulatlanul. Fenyegettük: egy gyerek jött egy benzines üveggel. A tank mintha megérezte volna a veszélyt, pár golyót kiköpött a nagy jegenyék felé, majd Pest felé elrobogott. Egy fiú kezébe vette a zászlót, jobb oldalán Éva ment, én a másikon, amerre a tank is ment. Mindig nagyobb lett a tömeg, Torbágyra mentünk át, „békét akarunk” jelszóval. Este hazamentünk.
A betört kirakatablakon a kiszabadult rabok bementek, átöltöztek, mást nem vittek el. Egy rab hozzánk is bejött, elmondta, hogy 3 évet kapott, mert a saját sertését „feketén” levágta.
Mindenki a Szabad Európát hallgatta. Akkor még én is. Később soha, miután hazudtak. Az UNO-csapatok nem voltak a határon, akkor nem törődött a világ mivelünk.
A rádióban éjjel-nappal üzeneteket közvetítettek. A faluból is mentek el. Egy testvérpárral beszéltem, akik már visszajöttek, mert kint keserű a csoki és „a biai víz nélkül nem tudnának élni”. A csoki és a víz! Egek! De akkor még nem gondoltam a disszidálásra. Akkor még Katussal – aki a batyuján ült sírva – a 12 pontot olvastuk és boldogok voltunk, hogy ebben az időben élünk, amikor a nemzet kívánsága meg fog valósulni.
Éjjel az ágyamban aludtam és nem hallottam, hogy csupán 5 méterre a fülem mellett mentek Pest felé a tankok. Reggel apu csak ennyit mondott: „Mindennek vége!”
(Köszönet a szerzőnek, lejegyezte: SzK)
