Hogyan történt ez az evolúció?
Az történt, hogy az izlandi tudósok összeálltak, és megpróbálták felfedezni a függőséget okozó biokémiai folyamatot. Harvey Milkman amerikai pszichológiaprofesszor, a Reykjavik Egyetem oktatója, arra a következtetésre jutott, hogy az alkohol, vagy bármilyen más szerves vagy kémiai anyag képes olyan biokémiai folyamatot előidézni az agyban, amely jóleső, stresszoldó, de következménye olyan, hogy még egy gyermek is függővé válhat tőle.
A tudósok ezt követően keresni kezdték, vajon lehet-e ugyanazt a folyamatot stimulálni az agyban, mint az alkohol, a coca-cola, az energiaital, vagy néhány fajta étel – tehát nem drog. Selon Milkman professzor elmondta, hogy mivel próbálkoztak.
„Úgy döntöttünk – mondta -, hogy valami mást, valami jobb cselekvést, élvezetet, jó érzést keltő dolgot kellene felkínálnunk a függőségbe került kiskamaszok stresszoldása céljából. És rájöttünk, hogy a tánc, a zene, a rajzolás vagy a sport épp olyan biokémiai folyamatot vált ki az agyukban, ami oldja a feszültséget, a félelmet, a szégyenérzetet, a menekülési vágyat. Elhatároztuk, hogy kipróbáljuk: vajon képesek-e feladni addigi ”menekülési útvonalaikat”, sikerül-e valamilyen egészen más cselekvési irányba terelni őket. És rájöttünk, hogy igen, léteznek egészen más ingerek is, amelyeknek lehet akkora hatása és érzelmi ereje, hogy képesek lesznek elhagyni az alkoholt, a dohányt, vagy bármi mást.
A siker reményében
Onnantól ingyenes „mesterkurzus programokat” ajánlottak a függőséggel csapdájába került gyermekeknek. Válogathattak, hogy milyen sportban, hangszerben, festőecsettel vagy bármilyen más művészeti ágban szeretnék kipróbálni magukat. Ez heti háromszori túlórát jelentett számukra és a projekt minden költségét az állam finanszírozta. Három hónapon át minden elérhető káros függőségben élő tinédzsert felkértek a programon való részvételre és több helyen, több mint öt éven át folytak ezek a programok.
A kamaszkori nikotin-és alkoholfüggőségi problémák megoldásához a hatóságoknak törvényeket is módosítaniuk kellett. Izland betiltotta a cigaretták és alkoholos italok reklámjait és speciális szervezeteket hozott létre olyan szülők számára, akik felajánlották, hogy a siker érdekében az iskolával együttműködve segítenek a diákoknak felmerüló problémáik megoldásában.
Izlandnak így sikerült az elmúlt húsz évben csökkentenie azoknak a kamaszoknak a számát, akik rendszeresen ittak vagy dohányoztak. Az eredmény: a rendszeresen alkoholizáló diákok száma 48 százalékról 16 százalékra esett és 23 százalékról öt százalékra csökkent a dohányzó tinik száma. Izlandi tudósok javasolják, hogy ezt az általuk kipróbált és sikeres módszert más országokban is hasonló módon alkalmazzák.
Vajon mi hol tartunk?
Hozzáteszem: a fent leírt igen okos kísérlet valóban követendő példa lehet mindenütt, ahol nagy a baj. Csak remélni merem, hogy mi még talán nem tudunk felmutatni ilyen magas arányban függőségben élő tinédzsereket, sőt azt is feltételezem, hogy talán még felmérések sem készültek ebben a témában. (Egy interneten talált sok évvel ezelőtti felmérés 300-400-ra becsülte – nem tudni, milyen kutatások alapján – a Magyarországon rendszeresen alkoholt fogyasztó tinik számát.) A cigaretta számukra nehezen elérhető, hiszen már a cigaretta árusítása is nehéz, a kiskorúaknak szigorúan tilos eladni alkoholt az üzletekben. Cigiző kiskorúakat is alig látni már nyilvános helyeken.
És a megelőzés érdekében már léteznek nemcsak a fővárosban, hanem szerte az országban komoly törekvések és valódi cselekvések a kallódó gyermekek istápolására, hiszen már tudjuk, hogy bármilyen „gyermekkori rossz” drámaian befolyásolhatja a gyermekek egész hátralévő életét. És vannak elhivatott szakemberek és más segítők is, akik a gyermekek megmentésére tették fel az életüket. Sok helyütt önkéntesek tanítanak gyermekeket hangszeren játszani, vannak gyerekkórusok, és gyerekekből verbúválódtak már ismert zenekarok is. És tudok olyan festőművészről, aki fájdalmas sorsú tehetséges gyereket rajzolni, festeni tanít. Mégis vigyázni kell, mert mindig, mindenütt lehetnek kiskapuk.
Nálunk is sok megoldatlan szociális probléma nehezíti a gyermekek és a felnőttek életét. Sokasodnak a csonka családok, az otthonok sok helyütt már csak hálóhelyek, a szülőknek – szociális helyzetüktől és koruktól függetlenül, kinek ezért, kinek azért -, nem jut ideje kellőképp figyelni, irányítani, gondozni gyermekeiket. Észre sem veszik, ha rossz útra tér. És nekik értetlenül, még tapasztalatok híján, nem könnyű ellenállni sem az italnak, amivel megkínálják, sem a ciginek, amit már meggyújtva nyomnak a kezükbe. És fogalmuk sincs arról sem, hogy ezeken kívül még milyen sokféle más függőséget előidéző rémség lopódzhat be az életükbe. A határok nyitva vannak. Az internet több gyereket nevel, mint ahány tanár van az iskolákban. A vonzás ereje is erős, a nyájhoz meg az aktuális trendekhez való igazodás nagyon sok kiskamaszt terelhet a legrosszabb irányba. Az ördög nem alszik…
A kérdés csak az, hogy ki veszi észre egy gyermeken idejében a jeleket? Ki az, aki szól? Ki az, aki nem? Ki az, aki tesz is valamit értük, vagy az érdekükben: És ki az, aki csak ránt egyet a vállán?
Nem is szólva arról a kissé álságosnak is nevezhető tényről, hogy az alkohol meg a cigaretta adózásából közös kasszánkba is csordogál némi pénz. Az ilyen termékeket előállítók, vagy a forgalmazó kereskedők és ebből gazdagodó multik hatalma felmérhetetlen. Pontosan tudják, hogy a figyelmeztető vagy olykor törvényt is szigorító intézkedések, meg a dohányzás egészséget romboló hatására felhívó figyelmeztetések nekik csak veszteségeket okoznak. Hogyan várhatnánk el tőlük azt, hogy érdekelje őket, hogy a kiskamaszok elkerülik-e az alkoholt, vagy mellre szívják az első cigit, amit egy „jótevőjük” már füstöt okádva ad a kezükbe?
Vajon kinek lesz valaha igazán fontos ebben a gyeplőt lassan elengedő világban a gyermekek öntudatossá nevelése? Azoknak, akik csak felhasználókat akarnak, azoknak biztosan nem…
R. V.
