Járvány idején az Andok hegyeiben – Egy magyar misszionárius család beszámolója

2021-02-19 | Budaörs
Bakonyi Gábor feleségével és három gyermekével együtt hat éve él Peruban, a cuscói Andokban. A Szegények Szolgái Missziós Mozgalom tagjaiként Peru legszegényebb térségében szolgálnak. A misszionárius arról számol be, mit hozott a járvány ebbe a végtelen nyomorúságba.

3200 méteres magasságon, egy kis faluban a Villa Nazaret ad otthont a Szegények Szolgái Missziós Mozgalom misszionáriusainak. Itt él már hatodik éve a Bakonyi család mindazokkal együtt, akik a Szent Család példáját követve „az Utat” akarják járni. Bakonyi Gábor számol be életükről.

-Közgazdasági tanulmányainkból első látásra nem következik egyenesen, hogy idejöjjünk szolgálni a legszegényebbeket, és valószínűleg teljesen racionális alapokon nem tudnánk megindokolni döntésünket mi magunk sem, mert sokkal inkább arról van szó, hogy egy csendes, gyöngéd hívó szóra válaszoltunk… Férfiasan bevallom, hogy ha feleségem erre határozottan nem bólint rá – és nem csak egyszer, hanem mindennap –, akkor én magam biztosan nem kardoskodom az ügy mellett. (..) És ennek a nagy kalandnak – hiszen az Atya úgy látja jónak – most ez a járvány is részét képezi itt a szegények között, távol az ennél jóval biztonságosabb hazai fészkünktől, Magyarországtól. Egyikünknek sem jutott eszébe, hogy mikor komolyabbra kezdett fordulni a dolog, akkor nagy dirrel-durral keressük az utolsó repülőjáratokat, amivel hazaiszkolhattunk volna.

Először talán vessünk néhány pillantást a perui egészségügyre. Magyarországon ugye, ha 15 percen belül nincsen a helyszínen a mentő, akkor abból már legalább egy heti hírcsemege születik a sajtóban. Itt nem születik, mert gyakorlatilag nincsen mentőszolgálat. Mindenki „szépen” maga oldja meg a kórházba jutást. Már ha van hozzátartozója, aki ebben tud segíteni, sőt, nem csak a kórház kapujáig, hanem egészen az ágyig. Aki mögött nincsen senki, az könnyen kimarad a gyógyításból – függetlenül az állapota súlyosságától. Persze ehhez el kell tudni érni, hogy a kapuból valakit felvegyenek a kórházba. Ehhez általában kígyózó sorokat kell kivárni, és pusztán ennél a mozzanatnál már készenlétben kell tartani a vérrel-verejtékkel a semmiből összekuporgatott tartalékot.

Komolyabb kórházak és klinikák, néhány kisebbet kivéve, csak a megyeszékhelyen, azaz Cuzcóban találhatók. A Cuzco városában fellelhető kórházi ágyak száma 2000 (azaz kétezer!), amiből 900 ágy áll rendelkezésre a koronavírusos betegek részére. Magyarországon 100 ezer lakosra jut körülbelül 700 darab kórházi ágy. Lélegeztetőgépből a körzeti kórházban a járvány előtt mindössze kettő volt.

A gazdaság szinte lenullázódott. Ez itt Cuscóban azt jelenti, hogy a lakosság nagy hányada közvetlenül vagy közvetetten a turizmusból él. Peruban évente közel 3,5 millió turista fordult meg a járvány előtt, akiknek a java Cuscóba is eljött. A mai napig az itteni hotelek néhány kivételével zárva tartanak. Az újrakezdés bizonytalan.

Az országban semmilyen program nem létezik sem állami, sem más szinten, ami a gazdaságot védené.

Az oktatásról is essen néhány szó – ez a mi területünk. A mi két iskolánkban 600 diák tanul, 300 fiú a Szent Ferenc és Jacintában és 300 lány a Goretti Szent Máriában. Március közepétől a gyerekek nem jöhettek tanulni az iskolákba. A rendszeres családlátogatásainkból jól ismert körülményeknek megfelelően sürgősen ki kellett építeni azt a hálózatot, amelyen keresztül a gyerekeket napi rendszerességgel el tudjuk érni, és tanítani is tudjuk őket. Erre legalkalmasabbnak a WhatsApp bizonyult, lévén, hogy a tanulóink családjában nincsen számítógép. Egy nagycsaládban viszont kevés kivétellel van egy (közel sem újszerű) mobiltelefon. A helyzetet tovább árnyalja, hogy számos család visszaköltözött a falujába a városi kiszolgáltatottság elől. Ezekben a kis hegyi falvakban nem ritkán fél-egy órát is kell gyalogolni, hogy térerőhöz jusson valaki. El lehet képzelni ezeket az életképeket? Azt, hogy az egyedülálló anyák, akik sokszor írni-olvasni sem tudnak, hogyan próbálnak küzdeni a gyerekeik és saját életükért?

Legtöbben az utcán eladott cukorkák, üdítők eladásából élnek máról holnapra. Az olvasóra bízom annak megfejtését, hogy mi történt abban a hat (!) hónapban, mikor teljesen tilos volt az utcán árulni.

Mellettük kell hogy álljunk tehát abban is, hogy a testük se szenvedjen elviselhetetlen kárt. A járvány teljes ideje alatt havi rendszerességgel vagy még sűrűbben körülbelül 150 tonna élelmiszert osztottunk szét a tanulóinkhoz tartozó 273 család részére. Hála Szent Józsefnek és hála a nagylelkű jótevőknek, akik ebben a válságos helyzetben sem feledkeznek meg arról, hogy vannak, akik végleg megroppannak, ha nem jutnak életmentő segítséghez!

Számos csodát élünk meg mindennapjaink során az élelmiszer-adományok tekintetében és abban is, hogy tanulóink és mi, misszionáriusok is eddig különösebb egészségkárosodás nélkül vészeltük át az elmúlt időszakot. Hála a Szűzanyának, aki mintha saját köntösével oltalmazna valamennyiünket.

Magunkról azt szeretnénk megosztani, hogy szülőként – úgy gondoljuk – életünk meghatározó élményei közé fog tartozni, hogy gyermekeink – Boróka 12, Ilona 9, Ambrus 4 éves – is tevékenyen kiveszik részüket a családoknak szánt élelmiszercsomagok elkészítéséből és másból is, miközben ők is tanulnak, valamint a nekik megfelelő szinten részt vesznek abban, ami a Szegények Szolgái missziójának tartópillére: a lelki életben (szentségimádás, szentmise, rózsafüzér).

A hála soraival búcsúzunk, egyrészt azért, hogy idáig elolvasta, kedves Barátunk e cikket, másrészt azért, hogy ebben a misszióban mi is részt vehetünk mint család. Teljes szívünkből hálát adunk minden jótevőnkért, akik anyagi javaikat úgy gyarapítják, hogy útjukat a felebarátaik iránti felelősséggel és nagylelkűen járják!

 Isten áldja meg Önöket és családtagjaikat. Minden közösségünk, az árva és beteg gyermekeinkkel együtt, naponta imádkozik a jótevőkért: élőkért és elhunytakért.

Forrás: Magyar Kurír

Megosztás