Jókaiék derűlátása – önáltatása – mértéktelen volt, ami egyrészt az 1861-es esztendő gyümölcse, másrészt a forradalomtól és az elv-föladástól egyaránt őrizkedő deáki politika erkölcsi sikere. Jókai szárnyaló optimizmusát ekkor is a nép, a magyar birtokos osztályba vetett hit és a magyar történelem ismerete táplálta. Írásainak értekei is vitathatatlanok maradtak: meseszövése ötletes maradt, tréfákban és humorban is igen gazdag. Ám a Schemerling-éra kezdetén, az 1862-63 között írt
Politikai divatok írásakor már észlelhető volt a motiválás és a szerkesztés számos gyengesége, például akkor, amikor „családi legendát” alkotott egy naiv mítoszteremtésben. De sok más oka is lehetett ennek a – mondjuk azt, hogy – visszaesésnek.
Leginkább közéleti csalódásaira gondolhatunk, vagy a betegségére,, de az anyagi gondjaira úgyszintén. A céltalan, kudarcokkal megvert, meg a meggyőződésüket cserélgető szereplők csoportja a Mire megvénülünk (1865) és a Szerelem bolondjai (1869) fejezetein tolakodott be Jókai művészi világába. Minderre majd később, a század elején, az Arany ember melankóliája fog felelni, bár későbbi munkáiban már bátran beszélhettünk korát meghaladó lírai impresszionizmusáról.
Hon, Üstökös, Igazmondó
A kiegyezés körüli éveket Jókai az egyre fokozódó politikai és újságírói munkássága közepette élte le. Minden egyes választáson föllépett. Általában több kerületben jelölték, míg végül mindig belekerült az országgyűlés Sándor utcai székházába is, és a Terézvárosban legyőzte Grove Istvánt, azt a vagyonos liberálist is, aki akkor Andrássy földművelés- és kereskedelemügyi minisztere volt. Óriási siker volt számára egy ilyen hatalmasság megbuktatása, akitől állások, megrendelések, engedélyek függtek. Nem is sikerült 69-ben ilyen ritkaság senkinek!
Ekkor már három újság fejléce viselte a nevét: a Hon, az Üstökös meg az Igazmondó (ez hosszú ideig a kedvence volt). Mindemellett 86-tól lázas gyorsasággal jöttek ki tolla alól remek regényei: A kőszívű ember fiai, a Hon meg a Fekete gyémántok. Mindegyik kötet vágyakról és a sérelmekről szólt, de olykor napi dolgokról is agitált, sőt előfordult az is, hogy az aktualitásoktól és a megszokottól sokkal messzebbre is elment írásaiban. Könyveinek szárnyalása, humora és szatírája, meg a megszokott remek stílus bravúrjai azonban mégsem az irodalmár, hanem a politikus Jókai személyéhez való ragaszkodását erősítették meg.
Nemsokára pedig bekövetkezett az, hogy egy idő után már nem tudott lelkes olvasókat toborozni szépirodalmi műveinek. Ám levelezése is tanúsíthatja még a 75-előtti tekintélyét, hatását és divatját: a „kijózanult” emigráns politikusok épp úgy írtak neki levelet, mint a Deák párt kitűnőségei, meg Kossuth egykori hadvezérei. Mellettük néhány mesterember, lelkész, tanító is köszöntötte.
A parlament árnyékában
Mi magyarázza költőnk ekkori tettvágyát, újító kedvét? Az Ausztriához csak személyi unióval kapcsolt, gyorsan iparosodó-polgárosodó Magyarország kivívásának első lépcsőfokaként üdvözölte Jókai a kiegyezést. Közelinek vélte a célt. A balközép legjobbjai is – , akik valaha Kossuth támaszai voltak – , az akkor leghaladóbb törekvéseket pártolták. Önmagukban nem álltak meg, de ha nem vállalták volna fel a kisbirtokos-plebejus érdekeket, akkor előbb-utóbb csatlakozniuk kellett volna a nagybirtokosok pártjához. Tisza azonnal felismerte ezt a pillanatnyilag reális és egyénileg sem előnytelen lehetőséget, és 95-ben egyesítette pártját a Deák-párttal. Ezzel megszületett a fúzió, tulajdonképpen a második kiegyezés. Mindez Jókai politikai becsvágyát is növelte, hiszen ezután a Hon a rátermett és művelt publicisták fóruma lett. Jókaira különösen a hazatért Csernátony Lajos szabadelvűsége volt nagy hatással, barátja nevét ő tette országosan ismertté. Csernátony később külön lapot alapított, amelyben már Tisza bajvívója lett.
Jókai lelkesedéssel fogott neki a következő parlamenti ciklusnak: felszólalt a szakképzett iparosok szavazati joga mellett, elítélte a kenyértelennek maradt gyári munkások támogatása mellett az állampolgárok egyenlőségét durván sértő megyei és községi virilista választójogot. De amikor mérleget készített, rájött, hogy eddigi politikai munkássága csak egy maroknyi eredményt hozott, és leszavazta a kormánypártot. Ezután Vidacs Jánossal létrehozott egy munkásegyletet, de ezt nem tarthatta fönt sokáig. Akkortájt kezdtek elhatalmasodni az adósságai, amelyek az évtized végén majdnem öngyilkosságba kergették. Pártjában is erősödik a véleménykülönbség, nő a belső megosztottság.
Tisza eközben a centrummal együtt várta a fúziót, hogy március elején majd végrehajtja, a terv az volt, az új alakulatot Szabadelvű Pártnak fogják keresztelni. Jókai vele fordult és kiállt mellette, és hitelt adott Tisza hangzatos ígéreteinek. Ekkoriban alapította meg Életképek nevű saját lapját, ám három év elteltével rájött, hogy szándékukról, a nagyobb gazdasági függetlenség elérésének reményéről, le kell mondaniuk.
Megkezdődött az új ötletek megalapozása
Ebben az időben történt, hogy egyik rokona Hegedűs Kálmán ügyvédnek elmondta, hogy bátyja milyen szerencsétlen anyagi helyzetben van. A megrémült férj, az író tudta nélkül – de Tisza Kálmán közbenjárásával – , azt találták ki, hogy „a nemzet költőjének” egy különleges ajándékot kellene kérniük Ferenc Józseftől. A király gavallérosan fizetett, de a titoktartást maga is kívánta. Jókai azonban valakitől mégis megtudta, honnan lett a pénz, és holtig titkolni akarta. Egész további életében rettenetes terhes volt számára, hogy ő a tizennyolc éven át megkoronázatlan király lekötelezettje legyen. Ez a közös titok, a Tiszához fűződő szálait is csak még szorosabbra fonta…
Jókainak arra is gondolnia kellett, hogy az 1874-ben létrejött Függetlenségi Párt sem a programjával, sem a vezető gárdájával nem tudta a magyar irodalom jeleseit magához vonzani. Vajdát inkább elveik kevéssé demokratikus színezete tartotta távol, Jókainak pedig a korifeusok többségének középszerűsége tűnt fel. Észrevette, hogy a lapját alapító régi határozatiak nem az ő oldalán állnak. Vidacs sem élt már. De írónknak az ernyesztő reménytelenségnél kedvezőbb volt a harcok légköre, annak ellenére, hogy az egyértelműen együtt járt népszerűségének apadásával.
Tisza, a pártvezér sem járt különbül. Hogyan lehetne mélyebb közösségi élmények forrásává avatni az elkövetkezendő béna évtizedet? Miután akkor már a politikus Jókai is jócskán beleszokhatott az opportunista kormányzás légkörébe, az ő nagy eszményeket, eposzi hazafias tetteket áhító írói intuíciója nem meríthetett ezekből ösztönzést.
És ekkor – megérezvén művészetének hanyatlását – , már ezekben az években hozzákezdett az új ötletek megalapozásához.
R. V.
(Címkép: Jókai Mór a Bajza utcai dolgozószobájában Budapesten 1892-ben. Erdélyi Mór felvétele)
