A nagy mesemondó síremlékének regényes története van.
Jókai Mór 1904. május 5-én hunyt el, miután egy nizzai utazásából hazatérve megfázott. A 80. évében lévő, idős író tüdőgyulladást kapott, amit szervezete már nem tudott legyőzni. Ravatalát – melyet a Nemzeti Múzeumban állítottak fel – Lechner Ödön tervezte, innen május 9-én ezrek kísérték a Kerepesi úti dísztemetőben lévő sírjához, ahol örök nyugalomra helyezték.
A nagy író születésének centenáriuma 1925-ben volt (pontosan 100 évvel ezelőtt, a szerk.), ennek megünneplésére külön végrehajtó bizottság jött létre, amely az emlékévet szervezte. Ehhez kapcsolódóan az Országos Képzőművészeti Tanács már 1924-ben tervpályázatot hirdetett egy valódi síremlék elkészítésére. Ebben figyelembe kellett venni Jókai végrendeletben rögzített kívánságát, miszerint sírhantja felett ne legyen sírkő. A pályázaton szobrászok önállóan is indultak, de az említett kikötés miatt a feladat inkább építészi volt: a temető árkádsorának kellett impozáns befejezést adni, tulajdonképpen térrendezésről volt szó. A győztes Lechner Jenő építész és Füredi Richárd szobrász közös műve lett.
Mivel a temető kör alakú teresedésében kellett elhelyezni, kézenfekvő volt a síremlék kör formája. Jókai kívánsága pedig azt is eldöntötte, hogy nem lehet leburkolni a belsejét, így a művészek alapkoncepciója egy körben futó oszlopsor volt, amely egy rózsakertet foglal magába. Az író szenvedélyesen szerette a rózsákat, így ez rendkívül frappáns megoldás volt. Több művész azonban hibájául rótta fel, hogy a pályatervből hiányzott minden monumentalitás, ami viszont egy emlékmű szerves része kell legyen. Ezért végül módosítottak a megjelenésén, az ötletes alapgondolat azonban nem változott.
Oldalait – tulajdonképpen a kert kerítését – tizenkét négyzet alaprajzú pillér alkotja, melyek egy körbefutó, közös lábazaton állnak, és hasonlóan körbefutó, úgynevezett architrávot tartanak. Lechner Jenő az örökérvényűség és a monumentalitás kifejezésére klasszicizáló megjelenést adott az építménynek: szinte teljes felülete dísztelen, csak az architráv külső oldalán olvasható egy felirat, mely az elhunyt Negyven év visszhangja című írásából származik, és a halhatatlanságról megfogalmazott gondolatait tükrözi:
„Ami bennem lélek, veletek megy. Ott fog köztetek lenni mindig. Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak; megtalálsz a falevélben, mikor lehull; meghallasz az esti harangszóban, mikor elenyészik, s mikor megemlékezel rólam, mindig arccal szemközt fogok veled állani.”
A pillérek belső oldalára eredetileg Jókai regényeinek címeit tervezték vésni, de az nem valósult meg. Mégsem lett teljesen puritán, ugyanis az architráv belső felületét búsuló galambok domborművei díszítik. Ezt a komolyságot ellensúlyozzák a pillérek közé helyezett, ősmagyar istenfadíszekre emlékeztető kőbokrok, melyek az archaizáláson túl az író mesés fantáziájára is rímelnek.
A terv megvalósulását sajnos pénzügyi gondok akadályozták, végül azonban maga gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter vette kézbe az ügyet 1928-ban, és részben közadakozásból, valamint a székesfőváros és a kultusztárca támogatásával sikerült előteremteni a szükséges anyagi hátteret, így 1929. június 2-án végre ünnepélyes keretek között átadták a 15 méter átmérőjű, süttői mészkőből épített síremléket.
A kritika azonban nem kímélte az alkotást: kezdetben kőlugasnak, illetve pogány szentélynek nevezték, az ilyen megítélését az is elősegítette, hogy eredetileg még a kőbokrokat is rózsákkal futtatták be. Utólag viszont – mivel a rózsák kipusztultak – azt rótták fel neki, hogy túlságosan zárt és rideg, így idegen Jókaitól, akire mint romantikus mesélőre emlékeznek az emberek…
Nyitókép: A síremlék napjainkban, háttérben az árkádsorral (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)
(Forrás: pestbuda.hu)
SzK
