„Jókai pogány volt… egy pogány Isten fia” (Harmadik rész)

2025-01-26 | Budaörs
Akkoriban a publicisztikáiban szó sem volt arról a komor „bukjunk meg együtt” hangulatról, ami kezdett abban az időben elterjedni. Sőt: Jókai lángol, lobog a győzelembe vetett hittől. A karácsonyt váró gyerekek bizalmával hisz az intervenció összeomlásában, a külpolitikai segítségben, és akkor valóban kifejezte a széles középrétegek véleményét is.

Jókai pályája lázadóbb hangvétellel indult, de már érezni lehetett egy különösen nagy művész egyéni véleményét, hangját is, aki szószólója lehet az egész magyarságnak. Egyéni vonása lett, és legjobb műveiben mindig érződik a kibontakozó, egyetemes humanizmusa. De a májusi boldog önáltatásnak június végén vége szakadt. Ekkor lapját újra a népfölkelés szolgálatába állította, de a bizakodása megtört az általános visszavonulás hírére. A kormány és az országgyűlés színhelye Szegedre került és neki is szaladnia kellett. Szerencsére utánahozták a feleségét, együtt futottak Aradig, majd Nagyszalontára. Felesége ekkor Gyulára került, ő pedig a sereggel visszament Aradra. „Aztán a temesvári vesztett csata után még jelen voltam az új aradi rövid ütközetben s aztán, mikor mindennek vége volt, ismét egyedül álltam az utcán…” (Utóhang A forradalom alatt írott művek-hez.)

Aradon mélyen az emlékezetébe vésődtek a képviselők meg a katonai-polgári vezetők utolsó tragikus napjai, ahol megindult török földre a menekülés. Sokan öngyilkosok lettek, és volt, aki a sztoikus szembenézést választotta. Jókait a később kivégzett Kiss Ernő tábornok beszélte le az öngyilkosságról. Rózáért aggódva sikerült az orosz sereget átvágva eljutnia Gyulára, ahonnét álruhában, bújdosóként, felemás lóval érkeztek együtt Miskolcra, a Bükk-hegység irányába. Róza főként anyagi okokból sem maradhatott a városban, várta őt a Színház. Jókai maradt.

Ideje egy részét írásra fordította, de sokat járta az erdőket, telefestett tájképekkel egy egész albumot, és keservesen epekedett Róza után. Olyannyira, hogy megírta levélben Rózának, hogy ha nem jön, minden félelmét félretéve, ő megy fel Pestre. És megtörtént a lehetetlen: Róza rövidesen betoppant, és hozta magával a megdöbbentő híreket Batthány és az aradi tizenhárom kivégzéséről. És természetesen még nagyobb óvatosságot parancsolt Jókainak…

Ez a ténsasszony a feleségem…”

Jókai csak 1850-ben került haza Pestre, ez idő alatt másfélezer forint adóssága lett (ebbe persze belejátszott a Kosssuth-bankók kötelező beszolgáltatása is). Joggal tarthatott a vagyonelkobzástól is (édesapja öröksége még várt reá). Kénytelenségében fordult az otthoniakhoz, akik aránylag szerényen, de segítették. Édesanya is megbocsájtott neki (Rózáról hallani sem akart, egészen 1849-ig) és segítette őt. A nagy történelmi katasztrófák idején általában gyorsan váltakozik a derűlátás a teljes reménytelenséggel. Akkor ott is így volt. Levelezés útján értesültek mindenről, ami történik: az állítólagos közkegyelemről, a koronázás közeli voltáról, de másfelől a gyászhírek is érkeztek rejtjeles formában: „Október utóján akasztották fel Szacsvayt, Csernust, Perényit, és még másokat, nem tudni milyen vétkeiért…” De ha Czuczor Gergelyt 1848 decemberében egyetlen dinasztia ellenes költeményéért hat év börtönbüntetésre ítélték, mi várhat akkor Jókaira?

De az a kapitulációs levél, amit Róza hozott később magával, lehetővé tette számára Tarodna elhagyását. Jókai önként vállalkozott a pesti szobafogságra, aztán elindultak. „A tardonai lelkész, Rácz Endre bizonyságával úgy állítottam be Miskolcra, mint Kovács János, aki hosszabb ideig szolgált falunkban, és most megy fel Pestre szolgálatot keresniUtazhattam vele, természetesen gyorskocsin és a kocsis mellett ülve, mert egy ilyen gubás parasztot nem ültethettek a hintóba, a ténsasszony mellé. Ez a ténsasszony volt a feleségem…

Mely fennmarad s nőttőn nő tiszta fénye!”

Jókora könyvhalom emelkedne előttem az asztalon, ha mindazt össze akarnánk gyűjteni Jókai munkásságáról, ami közvetlen 1848-49-hez kapcsolódik. Az író különleges, csodás mozzanatként tekintett március 15-e vértelen győzelmére meg a tavaszi hajárat diadalsorozatára. És kimondhatjuk, hogy felfogását gyökeresen megváltoztatta a fegyverre kelő nép látványa. És a vereség? Hogy tudta beilleszteni gondolatvilágába? 1961-es Életem legszomorúbb napja naplótöredékében maga adta meg a választ: „Nincs e igazolva a történelem előtt sorsunk fordulata e szókban: két világhatalom keze súlyosult rájuk, és ők kevesen voltak?”

Az a tudat, hogy az eredeti ellenséggel szemben a nemzet helytállt, még büszke öntudattal is eltöltötte az első csüggedési hullám elmúltával Jókait. 1853 nyarán indult meg az Egy magyar nábob című könyvének közlése a Pesti Naplóban. E műben már teljesen kifejlődött Jókai realista és folklór elemeket is magába olvasztó egyéni romantikája, amelynek létrejöttét elősegítették 1848-49 emlékei. Jókai az eltelt évek rendszeres újságírói gyakorlatai során fölényesen beletanult az újságírói mesterségbe, és ez most érvényesült igazán a kialakult művészi módszerében. 48-as őszi hírlapírásáról maga vallja Az én életem regényé-ben: „Amióta szakítottam Petőfivel, mind a ketten azon versenyeztünk egymással, hogy melyikünk tud jobban égostromló, tróndöngető eszmét papírra vetni”.

Kivettetett a családi fészekből, vitáznia kellett anyjával. Tardonára érkezve egész életmódjának megváltozásával, távolabbi írói tervének semmivé válásával is szembenézhetett. És ő, ilyen megrendülések után, megint visszanyerte lelki egyensúlyát. Már tartós állapotba került, olyan lett, amibe beleélve magát – olvasói, majd az egész nemzet vígasztalójává válhatott.

Az első fél évét nagyrészt a négy fal között töltötte Jókai: „Sajó” álnévvel megjelent „beszélyeit” hol a belvárosi lakás rejtett szobácskájában rovogatta, hol a félreeső Svábhegy egyik vendéglőjében. Károly bátyja döntő lépéseket tesz özvegy Jókainé kibékítésére, sikerül a vállalkozás, az 1850 augusztusában a Komáromba látogató házaspárnak megbocsát az anyai szív. Széttépik a „csúnya testamentumot”, és ez 10 457 forintnyi örökséget juttat a költőnek, nagyrészt ingatlanban. Jókai hozzáfog az íráshoz emberül, hiszen nem csupán a kis Rózáról kell gondoskodni, hanem még idős rokonokról is. Villámsebesen kerül ki a tolla alól regény, elbeszélés, napi krónika, színházi hírharang, egyszer még rémdráma is… Nemsokára egy udvarhű Festetics gróf veszi maga mellé főmunkatársnak. 1894-ben elindul a híres, majd hetven évig működő Vasárnapi Újság,  a szerkesztő hosszantartó betegsége okán vállalja, hogy átveszi a lapot és két esztendő alatt valamennyi rovatot lábra állítja és élénkebbé teszi.

Itt jelenik meg mint Kakas Márton egy naív és szókimondó figura, aki mindenütt ott van, ahol valami történik, megalkotója „bőrében” sokkal szabadabban fejezheti ki véleményét az eddigieknél. Jókait, mint újságírót és szerkesztőt, nagyon nagyra tartja – Gyulaitól eltekintve – az irodalomtörténet-írás, bámulatos érzékkel ismerte föl az időszerűt, a kor köztudatában uralkodót: művészet szintjére emelte az újságírást! 1857-61 között alkotói útján feltűnnek olyan szakaszok, amikor megindul például a Szegény gazdagok kötetének közlése az újságban, de elhalasztja a befejezést és az újságírást helyezi előtérbe. Más volt a helyzet 1950 és 55 között, amikor csak a regények lépcsőfokain emelkedik egyre magasabbra (Erdély aranykora, Török világ Magyarországon, Kárpáthy Zoltán), de ezeken túl kitűnő novellákkal, nagyobb elbeszélésekkel is kitűnik, miközben megalapozza a Vasárnapi újság jó hírét…De elképzelhető az is, hogy nem talált jó regénytémát. És tilalomként meg ott állt előtte a cenzúra.

Nem volt kis koporsó a házában…

1858 és 59 derekán megbetegedett: vért köhögött és vértolulásai voltak. Keveset dolgozott. Orvosai eltiltották a munkától és a borivástól, ez idő alatt szorgalmas svábhegyi gazdaként babtermelésének szétválogatásával töltötte el az időt. Sokan már a halálától tartottak ekkortájt. De nagy türelmével, fegyelmezett életmódjával lassan leküzdötte a bajt. Mikszáth írta Jókai Mór élete és kora című kötetében róla, hogy „Jókai életében nem fordultak elő nagy tragédiák, konfliktusok, megrázó szerencsétlenségek, nagy fájdalmak… Neki mindent megadott a természet, ami egy világra szóló nagy íróhoz kell, csak a boldogtalanságot nem. Minden fogyatkozása ebből származik (…) nem voltak gyermekek, nem volt soha kis koporsó a házban…”.

Jókai 1853-ban vásárolt háza s annak tágabb környéke nem csak mulatóhely volt, kertész-szenvedélyét is nagyszerűen kiélhette itt az író. Silány bozót, agyagtér, kőpor-piramidok, üszöktől égett, levéltelen fák, három holdnyi területen fogadták az új gazdákat. Két évtized múlva már a hegyi villák legárnyékosabb fáival dicsekedhetett a költő, saját termésű borát itta, rózsát nevelt a csalit helyett és még tehenek is álltak az istállójában. „Itt, az eresz alatt gondoltam ki a Magyar nábobot (…) itt főztem ki az Üstökös, az első magyar humorisztikus lap tervét (…) itt tanakodtunk a haza sorsán”. (Hajdan, most és valaha, 1876.)

A Svábhegy lett számára a magány és az álmodozás kora.

R. V.
(A negyedik rész következik)
——————————

Megosztás