„Jókai pogány volt… egy pogány Isten fia” (Negyedik rész)

2025-01-29 | Budaörs
Ne feledkezzünk el az író maradandó értékű hírlapi tanulmányáról, amiben a költő irodalmunk fő feladatának a kisebb literatúrák ismertetését jelöli ki, hogy ezzel is a duna-menti népek megbékélését szolgálja.

Majd két évszázadig igaz lesz az, amit ezúttal a hazai közvélemény két alaphibájáról megállapít: az egyik a túlságos alázatosság, amikor a világműveltséggel bíró nemzetekkel állítottuk magunkat szembe, a másik pedig az, amikor a kisebb, szegényebb szomszédokról volt szó, azok irányában viszont túlságosan büszkék lettünk.

Harminc éves sem volt, amikor már két remekművel, (Nábob, Kárpáthy  Zoltán) dicsekedhet. Ebben a szerkesztői nógatás és a kapott díjak is közrejátszottak, de ezt a műfajt ő valójában „terepgyakorlatnak” szánta, de a Világos utáni nagy hangulati ingadozásainak is jobban megfelelt a kisepika a regénynél. 1850 márciusa – októbere között született meg a Csataképek ikertestvére, az Egy bujdosó naplója, amelyben a hűség lángját éleszti, a nemzeti összefogás énekese akar lenni. De bármilyen komor kicsengésű történetet is írt ez időben, a szoros értelemben vett tragikumnak híjával vannak a művei, és a feszültséget is gyakran csak a szélsőséges romantika és a szerelmi intrika sivár kellékeivel fokozza.

A nemzeti összeomlás ihletésére magában hordja a halálvágyat, a haldokoló természet sugallatát. Erről később ezt írta: „A Bujdosó után tovább akartam ballagni ezen a földhöz kötött pályán, de azt mondta az államhatalom, hogy „hans off”!, magyarul „kacsii”, s azzal kiadóm 15 ív kész munkámat, ami a 48-49-es időkről szólt, szépen betaposta papirmassénak, a barátaim pedig eltűntek a láthatárról. És akkor az én fantáziám is kivándorolt Törökországba, Óceániába, Erdélybe, egy elsüllyedt világrészbe… (A magyar nábob)”

Micsoda ebédek voltak azok…!

Igazából két remekében (Nábob 1853-54, Kárpáthy Zoltán 1854-55) találta meg Jókai a legmélyebb ihletőjét, az új és a régi küzdelmét a közelmúltban. Bennük közelebb jutott a környezet- és jellemrajz realizmusához – megtalálta egyéni stílusát. A társadalombírálat zubog ezekből a könyveiből, ám a maradiság az író szemében csak bocsánatos bűn a hazafiatlanság mindennél súlyosabb vétkéhez képest. Az ábrázolás személyes átfűtöttsége sokban a költő környezetének régi emlékeiből fakadt, a Nábobot pedig minden ízében átjárja az anekdota. Fontos az a kijelentése is, hogy ő mintegy hat éve számítja magát az angol, tehát a reális iskolához. Csakugyan az 1852-53-as évekre tehető a franciás romantikával történő szakítás kiteljesedése, ekkor indul Jókai anekdotázó realizmusa, jóval egyénibb, népies romantikája. A hatvanas években befejeződik legtermékenyebb és legértékesebb novellaíró szakasza, amelyekben kedvenc témája a magyar múlt, az egzotikus országok élete – kivált a kis népek szabadságküzdelmei, falu, és a falusi kisvárosok hétköznapjai.

A két rokon emlékiratait olvasva – akik ott éltek velük mindvégig, a szoros családban -, kissé összemosódik a 50 és 60-as évek története. De az ő följegyzéseik nyomán rajzolódik ki előttünk világosan Jókai napi életrítusa, a szertartásos reggeli kávéfőzéstől kezdve az esti pasziánozásig, Róza tubákolásáig (ez öregkorára szenvedélyévé vált). De saját napirendjének mégis csak a költő a leghitelesebb összefoglalója. Ezt írja feljegyzéseiben: ”Korán keltem, a nappal együtt (lámpásnál soha nem dolgoztam). Akkor rögtön hozták a tejes kávét, egy szelet pirított kaláccsal, utána egy ujjnyi fagyos szalonnát paprikával, hegyibe egy kupica szilvóriumot, aztán leültem a papirosos asztalhoz, dolgoztam arra a napra valót, ha volt országgyűlés odamentem, megkérdeztem a kijövőktől: ki beszél odabent? Aztán,, mikor megéheztem, hazamentem és megebédeltem kedvem szerint. Micsoda ebédek voltak azok! (Csak a drága jó bablevestől a juhtúrós puliszkán át a paprikás halászléig nem sorolom föl mindet… A szerk.) Ebéd után aztán egyet gyökkinteni a karszékben ülve, aztán nagyot sétálni az ejtőzés végett, öt órára a klubba menni, az esteli lapoktul okosabbá lenni, akkor leülni a megszokott tarokkpartihoz, másfél órát szídni a kompatistákat, akkor haza menni, leülni vacsorához, elbeszélgetni.”

Jókai villája, Balatonfüred

Egyhavi elzárás, kényelemben

Ez a kép nagyjából ráillik a mostani életszakaszára is, noha egyes részleteiben majd vált, és majd a tizenöt évvel későbbi állapotokat tükrözi – hiszen a kiegyezés,  kivált a pártfúzió előtt – még nem lehet szó délutáni tarokkozásról, ehhez majd Tisza Kálmán és a Szabadelvű Párt kell… Róza 1869- ig még tagja volt a Nemzeti Színháznak, de bemutatója nincs és a színművekkel is felhagyott, már csak vendégszereplései maradtak. Gyakran megfordulnak Balatonfüreden. Ám Jókai nem a fürdést élvezi, hanem a szépséges mediterrán vidéket csodálja, majd minden alkalommal. Sok ismerősükkel, képviselőtársakkal, literátorral és kollegával találkoznak, és mindnyájan bíztatják őket, hogy Jókai vásároljon telket a környéken, és ennek 1858-ban nekirugaszkodik. (Az említett kert csak a svábhegyi lehetett, a füredi akkor még csak kialakulás alatt állt. A szerk.)

Bizonyára érzik olvasóim is, hogy milyen nagyon szelíd, családias nyugalmas élet bontakozott ki a két rokon beszámolójából. Nem írnak hírt ez időben semmiféle pénzügyi válságról, inkább Jókai állandó gyarapodásáról beszélnek. De azért felhő is úszik ekkortájt Jókaiék feje fölé, ezt is megírják a hölgyek: Móric bácsi 1866 márciusában beteg lett, erős tüdővérzés kergette ágyba, amiből csak a nyárra lábol ki – hála a teljes pihenésnek meg a jó svábhegyi levegőnek. De írnak a rokonok nagybátyjuk egyhavi elzárásáról is az emlékkönyveikben. Ezt gr. Tichy Gábor egyik politikai cikkének a Honban való megjelenése után sóztak rá. De ehhez azt is hozzáteszik, hogy ez a fogság szerencsére nagyon kellemes és kedélyes körülmények közt zajlott le. (Szemben az ugyanabban a börtönben sínylődő öreg forradalmárral, Táncsiccsal, aki a fogságban megvakult. Ő volt az elsők egyike, aki felhívta a figyelmet – és maga is támogatta – a tíz év fogságra ítélt Táncsics elszegényedett családtagjaira.)

Politikai álláfoglalása: balközép

Keserves életszakasz volt Jókai számára a Schemerling-provizórium (a 1860-as évek ideiglenes állapotának története, ma már csak vázlatos politikatörténet, lényegében a kiegyezés előtörténete. A szerk.), amiről 1870-ben ezt írta: „Előszőr is egy ellenzéki újságot alapítottam Schemerling terrorizmusa és a 1863-64-es koldusévek közepette, ezen egész vagyonomat elvesztettem (…) , mégsem hagytam elrettenteni magam és győztem”. 1861 novemberében keserű csalódás volt az önkényuralom beköszönte, hiszen az előző év a magasan lobogó nemzeti remények jegyében telt. A költő ekkor már Siklós képviselőjeként az országgyűlés határozati frakciójához csatlakozott, akik bíztak a külföld segítségében, de miután ez a segítség elmaradt, továbbra sem akartak hallani a
Béccsel való alkudozásról. A „határozatiak” segítségével létrehozta a Hon címmei, az ellenzék legszínvonalas lapját és minden olyan politikai potentát – aki megállta a sarat a szabadságharc idején, ki politikusként, ki karddal a kezében, és nem raboskodott, és nem a földben nyugodott – támogatta, Tiszát kitűnő politikai érzéke és bátor ellenzékisége húzta ide, és miután az alakját kezdettől fogva közéleti nimbusz övezte, Jókai is mindeme vonásait megnemesítette írásaiban. Feszty Árpádnétól tudhatjuk, milyen behízelgően viselkedett néha, mennyire „korteseszközként” használta híres kék szempárját… Tisza és Jókai vitába keveredtek a Hon Tisza által túlságosan franciabarátnak tartott irányvonalával. És Jókai rövidesen félretette eddigi felfogását és áttért a poroszokkal rokonszervező semlegesség álláspontjára

A kormány 1862-ben még nem tudta megtörni a hazafias ellenállást. Sokak szívét átjárta a 48-as alaphoz hű országgyűlés pátosza, de rövidesen megindultak katonai segéderővel az adóvégrehajtások és a földbirtokosok megtörése, a városi értelmiséget lapbetiltásokkal és sajtópörökkel törekedtek megfélemlíteni. A Hon ellen is megindult az akció (ekkor került Jókai az egyhónapos fogságba. A .szerk.), de más újságok még rosszabbul jártak. A kormány ekkor kezdte meg a letartóztatásokat. A Hon-nak néhány alapító tagját is lefogták, akit nem fogtak el, az menekült külföldre. Jókai itt maradt a Hon-nal, egyesegyedül, nem írt már senki vezércikket. Írói tiszteletdíja, Magyar utcai kétemeletes házának vételára mind ráment a nyomdaszámlákra, végül a nyomda is felmondta a hitelt. A holtponton Zichy adománya segítette át Jókait és a Hon-t, és szerencsére a következő fél évben
visszaszivárogtak az előfizetők.

Végül megszűnt a provizórium, a király 1865 nyarán ismét engedélyezte az önkormányzati intézményeket, és novemberben képviselőválasztásra került sor. A siklósiak megint őt küldték az országgyűlésbe. Dantei korba lépett ekkor (40 esztendős), és nem panaszkodhat. Elnyerte mindazt a megtiszteltetést, amit csak az államhalomból még kizárt magyar társadalom adhatott, az Akadémia rendes tagja lett és beválasztották a Kisfaludy Társaságba. Politikai népszerűségét bizonyíthatja, hogy a parlamenti szavazás eredménye lehetővé tette azt, hogy 66-ban őt is a kiegyezést előkészítő bizottságba delegálják. A rendőri gépezet ekkor „a túlzók egyik vezéreként” aposztrofálja bécsi megbízóinak Jókait, pedig erről szó sincs. Politikai állásfoglalását tömören jellemzi pártjának akkoriban kialakult elnevezése: balközép.

R. V.

(Következik az ötödik rész)

Megosztás