Az első történetem: Légitámadás karácsonykor
- telén, a második világháború idején Európában véres és sötét idők jártak, de a karácsony akkor is karácsony volt. Budapestre december 24-én éjjelén hatalmas légitámadással érkezett el az ünnep. A budai vár lángokban állt, a nem messze lévő Vérmezőn és onnan távolabb eső sötét utcákban halottak, döglött lovak hevertek szanaszét.
Szüleim Budán laktak az Alkotás utcában, szemben a Sportkórházzal.Nem messze onnan az Alagút és a Vár. Ha légitámadás jött a pincében kerestek menedéket ők, és a szomszédok. 1944 karácsonyán légitámadás rázta meg a környéket. Éhesek voltak, és szomjasak,de senki sem merészkedett kimenni a fagyos éjszakába, hogy egy kis hólét hozzon be olvasztani ivóvíz gyanánt.A ház első emeleti lakásunkban azonban a háború ellenére mégis ott díszelgett egy karácsonyfa. A kis fenyőfát édesanyám vásárolta a légi támadások szüneteiben. Mert karácsony lesz, ünnep lesz. A fának díszei is voltak, színesen csillogók, őrizve a béke fényeit. A fenyőfa ott állt a sötét lakásban, magányosan az ünnepre várva. Meghitt gyertyafények helyett a becsapódó légvédelmi rakéták tüzei csillantak meg díszeinek üvegzománc testén. S akkor,hirtelen egy hatalmas robbanás rázta meg a házat. Potyogott a vakolat, hatalmas dübörgéssel szakadt nyakukba a pince faldarabja. A hatalmas dörrenésre anyám felugrott és semmivel sem törődve felrohant az első emeleti lakásukba. A légnyomás kitörte az ablakokat és az utca felőli falon egy hatalmas repesz hasította lyuk tátongott. Csupa rom, lehullott vakolat volt mindenütt. Csak a fenyőfa állt sértetlenül. Szinte hivalkodón, kacéran díszelegve zöld ruhájában, csillogó díszeivel. Anyám eszét vesztve a borzalmaktól odarohant a fához és a kitört ablakon át kidobta a fát a sötét utcára. Nem kell karácsony, nem kell ünnep kiáltotta és zokogva visszament a pincébe. Egész éjjel robbanások rázták meg a környéket könyörület nem volt, vagy elcsendesülés, csak félelem.
Másik történetem: Karácsony Mádon
Mikor vége lett a háborúnak és romjaiból újból felépülni látszott az élet, újabb sötét felhők gyülekeztek. Szüleim rendbe hozták a romos lakást, a kiégett üzletüket újból rendbe hozták, maradék pénzükből feltöltötték áruval, hogy dolgozzanak, hogy talpra álljanak. Az ország romjaiból tápászkodott fel hihetetlen gyorsasággal. Az emberek előmerészkedtek a pincékből, és minden erejükkel az országot akarták újra felépíteni. És akkor elkövetkeztek azok a bizonyos ötvenes évek, amiről manapság már csak azok tudnak mesélni, akik akkor még gyerekek voltak. A többiek, az akkori felnőttek már régen halottak.
1950-ben államosítást éltek át sokan,közöttük szüleim is. Üzletük,megélhetésük egy perc alatt semmivé vált.1951-ben 24 óra leforgása alatt el kellett hagynunk otthonunkat és Budapestet. Mint osztályidegeneket kitelepítették őket. Csak a legszükségesebb holmit vihettük magunkkal,a kijelölt szükséglakásban vidéken.Semmink sem maradt. Csak egy ágy, egy szekrény és egy kis tűzhely, de még tüzelőre való pénzük sem volt. Én akkor öt éves voltam, de élesen emlékszem az ott eltöltött évekre és egy különösen szép karácsonyra.
Anyukám feldíszítette a fenyőfát engem pedig felöltöztetett. Fehér térdzoknim volt, nagyon szép kockás szoknyácskám, fehér blúzom. Anyámat gyönyörűnek láttam. A haja gesztenyebarna, szépen fésülve, és egy levendula kék ruha volt rajta, gyönyörű gombokkal. (Hihetetlen hogy egy gyerek mi mindenre tud visszaemlékezni.) Apám nyakkendőt kötött,ott a nyomorúságban,mert ott is eljött az ünnep és felcsendült a Mennyből az angyal és énekeltünk.
Szüleim szemében könny csillogott. Én nem értettem még akkor, csak később azt, hogy lehetünk boldogak szegényen is, számkivetve is úgy, mint akkor ott Mádon, de szeretetben hittel és reménnyel szívünkben
Major Edit
