Azt hihetnénk, hogy a keresztényüldözés jelensége új keletű, de sajnos erre rácáfolnak a történelmi tények, melyek azt igazolják, hogy egészen a harmadik századig tartottak.Most 2019-t írunk. Tekintsünk vissza az időben, hogy az évszázadok során üldözöttek voltak e a keresztények?
Egy érdekes és ebben a témában mindenre kiterjedő olvasmányra szeretném felhíni a figyelmet. A lebilincselő könyvet olvasva mindent megtudunk a korai kereszténységről és annak üldözéséről.
A keresztényüldözés tág értelemben a keresztényeket ért támadások összességére utal bármely korban, a világ bármely országában, melyet a hitük megvallása és megélése miatt szenvedtek el. A Római Birodalomban, az első három század során lezajlott üldözések összefoglaló elnevezése a keresztényüldözés, melynek Nagy Constantin római császár vetett véget a 313-ban kiadott a milánói editktummal.
A keresztényüldözés elsődleges oka a vallási türelmetlenség, ami mögött gyakran a politikai ideológia mássága húzódik meg. Az üldözés koronként és országonként többféle formát ölthet: a nyílt pogromoktól kezdve, a szervezett üldözésen át, a burkoltabb lejárató kampányig széles a paletta. A keresztényüldözés speciális esete, amikor egy keresztény egyház üldöz más, riválisnak tartott keresztény csoportokat. Ez volt az inkvizíció.
Napjainkban fokozódik a keresztény vallás híveinek üldözése szerte a világban Világfigyelő listáján (World Watch List) az Open Doors nevű keresztény emberi jogi nonprofit szervezet rendszeresen kimutatást közöl azokról az országokról, ahol a mintegy negyedmilliárd keresztény üldözése a legszélsőségesebb formában zajlik.
Az első keresztényüldözők – az 1. században – a zsidó vallás vezető rétegéből kerültek ki. A két csoport közti ellentét Jézus és az írástudók közti konfliktusra vezethető vissza. A názáreti Jézus nyíltan bírálta a vallási vezetők életvitelét, tanításait és az alsóbb néposztályok felé megnyilvánuló érzéketlenségét. Tanításai és karizmatikus egyénisége nagy hatással volt az egyszerű népre. Az írástudók Jézusban konkurenciát láttak, ezért törvényrontással, lázítással és varázslással vádolták meg. A legfőbb bűnének viszont azt tartották, hogy a názáreti ács fia Krisztusnak, vagyis Messiásnak vallotta magát. Ez a zsidóság szemében istenkáromlásnak számított, és halálos ítéletet vont maga után, amit végül Pontius Piatussal mondattak ki.
Mindebből következően az írástudók a Jeruzsálemben megszülető keresztény egyházat sem nézték jó szemmel. A zsidókból lett keresztények ugyanis igyekeztek relativizálni a Tóra rendelkezéseit, és a fő hangsúlyt már nem a mózesi törvények betartására, hanem a Jézusba vetett hitre helyezték. Ez vezetett végül a kereszténység és a zsidó vallás végleges különválásához, és a zsidó vallási elit részéről a keresztények elkeseredett üldözéséhez Az első keresztény vértanú a hagyomány szerint István diakónus volt.
A kereszténység gyorsan terjedt a Római Birodalomban és a fővárosba is eljutott. A római hatóságok azonban nem nézték jó szemmel a római államvallást elutasító keresztényeket. Vallásukat babonás különcségnek tartották, és a nép is idegenkedett tőlük. Suetonius római történetíró Néró uralkodásáról szólva így ír: „Halálbüntetést szabott a keresztényekre, erre a káros, új babonának hódoló népségre…”. Suetonius minden bizonnyal Róma leégése után (i.sz. 64) bekövetkezett kivégzésekre utal.
Az államvallássá tett, és ennek következtében politikai hatalommal is rendelkező kereszténységgel a Római katolikus egyház a századok során számos keresztény és egyéb vallási közösség összeütközésbe került. Aki nem osztotta az uralkodó egyház nézeteit, azokat eretnekeknek bélyegezték és üldözték őket.
Ladocsi Gáspár: Keresztényüldözések a Római Birodalomban című könyvét olvasva elképesztő hogy milyen üldöztetéseknek voltak kitéve Krisztus követői a kereszténység első három évszázadában az akkori világot uraló Római Birodalomban. A szerző tíz nagy keresztényüldözést említ, az első Néró császár uralkodásának idejére (Kr. u. 54–68) esett, ekkor halt vértanúságot az első apostol, Jakab, „az Úr testvére”, valamint Péter és Pál is; az utolsó pedig Diocletianus császárságának éveire (303–304). A keresztényüldözések kora 362-ben zárult le, ekkor a kereszténységet nyíltan megtagadó „Apostata,” Julianus volt a birodalom első embere.
Ladocsi Gáspár könyvében hiteles forrásokra támaszkodva megírja azt, hogy három és fél évszázadon keresztül a keresztények üldözése kisebb-nagyobb megszakításokkal általános volt. A nem kifejezetten vérszomjas császárok is igyekeztek háttérbe szorítani őket, amibe a fizikai megsemmisítésre való törekvés is beletartozott. Így például a harmadik keresztényüldözés idején Traianus császár (98–117) alapvetően lojálisnak mutatkozott Krisztus követői iránt, de a kereszténység létjogosultságának nem adott teret. A filozófuscsászár, Marcus Aurelius (161–180) alatt pedig a kereszténység viszonylagos békének örvendhetett, de uralkodásának utolsó éveire esett a hírhedt lyoni pogrom (177), ami miatt a krónikák keresztényüldözőnek nevezik őt, ezért a „tíz csapásból” a negyedik előidézője. Bár rendelkezései nem közvetlenül a keresztények ellen szóltak, de alapot adtak az üldözés kirobbanásának, mégpedig azzal, hogy az áldozatbemutatásra kötelezte őket, és az ellenszegülőkkel szemben lehetővé tette a népharag feltüzelését. Egyes galliai városokban tombolt a keresztényellenes hangulat, amiről részletesen ír Euzebiusz Egyháztörténet című könyvében. A lyoni vértanúk száma ötven körüli volt. Traianus és Marcus Aurelius esetében azonban nem annyira a véres üldözésen volt a hangsúly, hanem a korlátozáson és a visszaszorításon, de ennek érdekében a hatalom emberei a kényszerítő eszközöket is igénybe vették, és az erőszak alkalmazásától sem riadtak vissza.
A Diocletianus által elrendelt üldözés viszont rövid volt, alig tartott két évnél tovább, de nem ismert kíméletet, nagyon sokan lettek tényleges vértanúi, megkínzott mártírjai, meghurcolt hitvallói, illetve velük szemben júdásai, aposztatái, hittagadói. Ez minden üldöztetéssel együtt járt. Erre az időre teszik Quirinusnak, Siscia (Pannonia) híres püspökének vértanúságát (akinek kultusza Szombathelyen is gyökeret eresztett ereklyéjének őrzése folytán). Az elsődleges császári központnak számító Nikomédia és környéke megannyi vértanút adott. Közöttük a katonatiszt Hadrianust és Iuliannát, az előkelő fiatal nőt, ők a császári udvar intrikáinak lettek áldozatai. Róma két legnépszerűbb mártírjának halála is az utolsó nagy üldöztetés idejére esik, Szent Ágnesről és Szent Sebestyénről van szó, mindkettőjük alakját gazdag legendakör övezi. Marcellinus pápát is ekkor fejezték le, 304 októberében, Diocletianus császár rendeletére.
A kereszténység történetében alapvető változás következett be a 313-as, Nagy Konstantin és Licinus társcsászár nevével fémjelzett milánói rendelet kiadásával, mely a kereszténységnek teljes szabadságot és hathatós támogatást biztosított. Ezt követően azonban Lítinus a keresztények támaszából azok támadója lett. Az ő bukása és Niceai I. egyetemes zsinat (325) lezárta a Római Birodalom keresztényüldözéseit. Az első három évszázadnak azonban volt egy utórezgése Julianus császár uralkodása alatt. Ezt követően a keresztények békében élhettek, Nagy Theodoriusz császár pedig 380 után az ortodox kereszténységet a Római Birodalom egyeduralkodó vallásává tette. Mindez természetesen új kihívásokkal járt az Egyház belső életére nézve – írja Ladocsi Gáspár.
A kötet szerzője rámutat: az első három évszázadban élt keresztények a legvadabb üldözések idején is Jézus Krisztus végkifejletre vonatkozó ígéretéből merítettek hitet és reményt: „bízzatok, én legyőztem a világot” (Jn 16,33). Ez éltette minden kor üldözött keresztényeit a múltban és ma is. Ladocsi Gáspár emlékeztet rá: a II. világháború viharaiban XII. Piusz pápa „szenvedő” és „üldözött” Egyházról beszélt. Mindez súlyos valóság maradt napjainkban is, gondoljunk csak a közel-keleti, afrikai, ázsiai keresztények elleni üldözésekre, pogromokra.
Ajánlom minden keresztény hívőnek Ladocsi Gáspár könyvét.
Major Edit
Forrás: Ladocsi Gáspár: Keresztényüldözés a Római Birodalomban
Szent István Társulat, 2019