Marchut Rékával, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Társadalomtudományi Kutatóközpontja Kisebbségkutató Intézetének munkatársával készült interjú a Magyar Kurír katolikus hírportálon. Ebből közlünk részleteket.
– Milyen okok vezettek a magyarországi németek kitelepítéséhez? Mintha összefonódtak volna a világháborúban győztes nagyhatalmak érdekei, a bosszúvágy a náci Németország szörnyűséges tetteiért, illetve a gazdasági érdekek…
Korábbról kezdem a történetet. Trianon után a történelmi Magyarország németségének jelentős része a határon túlra került, az erdélyi és a szepesi szászok, a bánáti svábok. Azokat, akik Magyarországon maradtak, a trianoni határon belül, a köznyelvben sváboknak nevezték, őket a 18. században telepítették ide. Akkor még nem létezett az egységes Németország, így egységes öntudattal sem rendelkeztek. Amikor az első világháborúban együtt harcoltak a német katonákkal, rájöttek, hogy a nagy német nemzetnek a részei. Ezért a német identitásuk nagyon megerősödött a két világháború között. Ez akkor történt, amikor a magyar nemzettudat viszont erősen sebzetté vált Trianon miatt.
Ezért bűnbakot kreáltak a nemzetiségekből, azokból is, akik itt maradtak. Sokan féltek a pángermán veszélytől, miután a 19. század második felében már létrejött az egységes Németország. Úgy vélekedtek: ha az itt élő németek szoros kapcsolatot tartanak Németországgal, akkor a pángermanizmus reális veszély lehet Magyarországra nézve. Magyarország nagyon félt az Anschlusstól, mert ezzel Németország közvetlenül határos lesz Magyarországgal. Ezért a magyar kormány a németek minden kisebbségi törekvését próbálta elfojtani. A kisebbségi jogalkotás mintaszerű volt, de a gyakorlati végrehajtásban ez nem érvényesült. Amikor a harmincas évek első felében Hitler hatalomra került, és Németország egyre jobban erősödött, a határaikon kívül élő németséget igyekezett az expanziós céljainak a szolgálatába állítani.
– Ennek hatására a magyarországi németek is radikalizálódtak?
Igen, de nem csak Hitler miatt, hanem mert szembesültek azzal: a magyar kormány nem elégíti ki az igényeiket. A harmincas évek végén megalakult a Volksbund, amely körül kialakult egy radikális réteg, akik közül sokan már nem tartották annyira fontosnak a magyarsághoz való kötődést, sokkal inkább felértékelődött számukra a Németországhoz való kötődés és a német származás.
– Ez a hazai németség egészére volt jellemző?
Természetesen nem, csak egy részük radikalizálódott; de még azt sem lehet mondani, hogy a Volksbund nemzetiszocialista szervezet lett volna, sokan azért mentek el a rendezvényeikre, mert ott énekelhettek, beszélhettek németül, nem feltétlenül voltak ideológiailag megfertőzve. Nyilván ilyenek is voltak közöttük. A Volksbunddal szemben 1942-ben Bonyhádon létrejött a Hűségmozgalom, bár sokkal kevesebb tagjuk volt. A második világháborút Németország elveszítette. A legnagyobb ellensége a Szovjetunió volt, amelynek hatalmas volt az embervesztesége, nagyon nagy munkaerőhiánnyal küszködött a világégés után, és a németeket szólította először munkára. A Vörös Hadsereg Nyugatra vonulásával egyidejűleg kezdték el a németek deportálását 1944 decemberétől. Annak az évnek a karácsonyán deportálták például a Vecsésen élő németeket, úgynevezett málenkij robotra vitték el őket a Don-medencei szénbányába dolgozni. Ez egyrészt a Szovjetunió bosszúja volt, másrészt a valós munkaerőhiány enyhítését célozta. Ez az egyik szála a dolognak.
– Milyen egyéb okok vezettek még a németek internálásához, illetve kitelepítéséhez?
Magyarországon 1945-ben olyan politikai erők kerültek hatalomra – többek között a Nemzeti Parasztpárt –, amely a népi írókból toborzódott: például Kovács Imre, a párt főtitkára; Erdei Ferenc belügyminiszter, Veres Péter, az Országos Földbirtokrendező Tanács elnöke. Ők már a két világháború között döngették a vészharangot, hogy a németek térnyerése zajlik a Dunántúlon, a magyar parasztok helyzete sokkal kedvezőtlenebb. Ez etnoprotekcionistává tette a magyarokat; irigykedtek, hogy a németeknek jobban megy, hozzájuk képest a magyarok százezrei, milliói sokkal rosszabbul élnek. Az 1945-ös földreform a korábban sokat nélkülöző nincsteleneket érdekeltté teszi abban, hogy földet, házat szerezzenek. Így jön képbe a németek kitelepítése. Fontos megemlíteni, hogy 1945-ben Magyarország nem szuverén állam, fegyverszüneti státuszban van, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság áll a kormány mögött. Magyarország tehát saját hatáskörében nem tudta volna kitelepíteni a németeket, ezért Gyöngyösi János külügyminiszter szóban, majd írásban fordult a győztes nagyhatalmakhoz ezzel a kéréssel. A potsdami konferencián 1945 júliusában tárgyalták a magyarországi németek ügyét is, de mellékszálként, a lengyelországi és csehszlovákiai németek mellett. Lengyelországból és Csehszlovákiából akkor már elindult a kitelepítésük, de ők a győztes államok közé tartoztak, nem volt szükségük a nagyhatalmak jóváhagyására. Ebből a két országból több millió németet telepítettek ki. Ehhez jött a néhány százezernyi magyarországi németség.
Összegyűjtötték az embereket, és táborokba vitték őket. Az első nagy internálótábort Tolna megyében, Lengyelben állították fel, de Kistarcsán és a Budaörsi úton, a Petőfi-laktanyában is az volt. Tábori körülmények között tartották őket. Lényeges megjegyezni, hogy a karhatalom kedvelt célpontja volt az embereket úrnapi körmenetből kivenni, vagy pedig nagyobb egyházi ünnepeken a szentmise után csaptak le a németekre, akiknek több mint kilencven százalékuk római katolikus volt, és tartották a vallásukat. Budaörsön például az úrnapi körmenet után körbefogták őket, és válogatás nélkül vitték internálótáborokba. Ugyanez zajlott le Dunabogdányban augusztus első vasárnapján, a szentmise után – ez az úgynevezett fekete vasárnap. Ez egyrészt a németek elleni támadás volt a hatalom részéről, másrészt a Katolikus Egyház elleni atrocitás. Vallási ünnepeket becstelenítettek meg.
– A Magyar Katolikus Egyház vezetése hogyan viszonyult a német kisebbséget sújtó jogfosztó és -korlátozó intézkedésekhez?
Több alkalommal felemelték a szavukat. A legismertebb Mindszenty József hercegprímás tiltakozása. Többször írt levelet Dálnoki Miklós Béla, majd Tildy Zoltán miniszterelnököknek és a SZEB-nek is, sőt 1945 őszén előzetes bejelentés nélkül ellátogatott a Budaörsi úti internálótáborba, hogy ne csak a pozitív dolgokat mutassák neki. Beszédet intézett az internáltakhoz, bátorította őket, hogy tartsanak ki, ő is igazságtalannak és jogtalannak tartja mindazt, ami történt velük; megígérte nekik, hogy közbenjár értük. Betartotta a szavát, de sajnos a leveleinek a többsége – néhány kivételtől eltekintve – megválaszolatlan maradt. Feltehetjük a kérdést: vajon milyen presztízse volt az akkori hatalom szemében egy hercegprímásnak? Nyilván nem sok. Több plébános is írt leveleket a püspököknek, beszámoltak a hatalom önkényeskedéseiről, atrocitásokról.
Mi volt az oka annak, hogy a kitelepítések 1948 júniusában befejeződtek?
A magyar kormány abban állapodott meg a szovjet kormánnyal, hogy ötvenezer embert telepítenek ki. Ez lezárult a jelzett időpontig. Összességében a németek körülbelül felét telepítették ki.
Egy ilyen nagyarányú kitelepítést nem lehetett volna végrehajtani, ha a magyar társadalom nagy része tiltakozik. Azért nem tiltakoztak, mert sokan érdekeltek voltak abban, hogy beköltözhessenek a németek által üresen hagyott házakba, vagy megkapják a földjeiket.
Jelentések sora szól arról, hogy a Szabolcsból Budaörsre érkezettek nem értettek a gyümölcstermesztéshez, felélték, amit találtak a házban, utána pedig panaszkodó leveleket írtak a hivatalnak, hogy nem jó itt, telepítsék át őket Vecsésre. Ott is feléltek mindent, innen is kérték az áthelyezésüket. A németek kitelepítése az egyébként is nehéz gazdasági helyzetet sokkal nehezebbé tette, már 1946-ban hatalmas volt az infláció, élelmezési gondok léptek fel.
Szerző: Bodnár Dániel
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
