„Hatalmas területen feküdt a táborunk, drótkerítéssel volt körülvéve, a sarkokon őrtornyokkal. Korábban német foglyokat tartottak ott. Mai eszemmel el tudom képzelni, hogy miattunk kivégezték őket, mert kellett nekünk, idehurcolt kényszermunkásoknak a hely. Katonás rendben éltünk a lágerben, reggel-este sorakozó, mint a katonaságnál. Századokra osztottak minket, a mi századunkért egy német fogoly felelt. Nagy volt a keveredés, németajkúak, ukránok, tatárképűek, ott sok innen-onnan deportált ember zsúfolódott össze. Nem tudtuk, vajon az oroszok, az éhség, vagy az iszonyatos hideg fog-e végezni velünk. Csak egy rongyos pufajkafélét dobtak oda nekünk, ágyneműként az otthonról hozott nagykabát, meleg kendő, néhányunknak paplan szolgált, addig, amíg kitartott. A nehéz bányamunka mellett a tetvek és a poloskák okozták a legtöbb szenvedést. miután aludni is kellett valamicskét, hogy másnap dolgozni tudjunk. Hogy ne rágjanak annyira bennünket, kitaláltuk, hogy körül locsoljuk magunkat vízzel és a padlóra fekszünk.
Lopni muszáj volt…
Egy éven át nem volt kapcsolatunk a külvilággal. 1946-ban kezdett enyhülni a helyzetünk, már híreket is kaptunk az otthoniaktól. Akkor mi már eltemettük gyengébb társainkat. Épültek zuhanyozók, étkezők, és már a lágeréletet is megtanultuk. Nem kegyetlenkedtek, nem vertek, ok nélkül nem kínoztak, de durvák voltak velünk. A rugdosás, lökdösődés, ordítozás hozzátartozott a mindennapjainkhoz, pedig elég kín volt számunkra a gyötrelmes munka a bányában és a puszta létezés.
Volt ott egy földbe ásott bunker, aminek betonfalai voltak, és ha valaki szökni próbált, de elfogták, oda dobták be és vízzel locsolták. Láttam olyan embert télvíz idején, akit hagytak elevenen megfagyni. Csak egyetlen lányról hallottunk ottlétünk alatt, akinek sikerült elmenekülnie. Sokat imádkoztunk érte, hogy hazajusson. Reméltük, elviszi a hírt, hogy milyen sorsra jutottunk, és a magyar vezetők közül valaki csak szót emel értünk. De nemcsak szökésért járt börtön. Emlékszem egy sajószentpéteri asszonyra, aki a földeken dolgozott. Répát meg krumplit tett a pufajkája alá, észrevették, kirázták mind, majd őt is locsolták. Egész éjszaka hallottuk, ahogy nyöszörög. De ott muszáj volt lopni! Aki nem ügyeskedett, nem élt meg…
Velem is megtörtént…
Aki a bányában száz százalékra teljesített, annak egy kiló húsz deka fekete kenyér járt. Persze, hogy igyekeztünk. De bármennyire éhesek voltuk, azt egyszerre nem lehetett megenni. Ilyenkor én levágtam a végét, és elcseréltem egy tál meleg ételért. Egyszer volt olyan, hogy megbetegedtem és emiatt nem jutottam kenyérhez. Pénzem nem volt, de egy falumbeli férfi adott 20 rubelt, hogy tudjak venni egy kis kenyeret a bazárban. Ha ez nincs, talán én is végképp elgyengültem volna. Rettenetes volt az a mindennapi éhség, és bennünk volt az életben maradás ösztöne, ami nem csak „szemfülessé” tett minket, hanem hatására kegyetlenek és irgalmatlanok lettünk. Előfordult, hogy egy testvér, akinek lett valami plusz, egy falatot sem adott belőle a testvérének. Az is megtörtént, hogy a férj tudott egy kis krumplit lopni, de gondosan eldugta a felesége elől.
Aztán velem is megtörtént a második évben… Mikor elvittek otthonról, megengedték, hogy néhány meleg ruhát, két pár téli cipőt, három rend fehérneműt, ágyneműt, takarót, paplant, evőedényt és 15 napi élelmet magunkkal vihetünk. Elszántam magam, és a csomagból, amit az útra készítettem, kivettem az utolsó ruhámat, hogy elcseréljem élelemre. (Egy rozsdabarna zsorzsett ruha volt, és nagyon fájt tőle megválnom.) A környékbeli parasztoknak olykor megengedték, hogy bejöjjenek a táborba csereberélni. Kapósak voltak az orosz nők között a női ruhák, marakodtak érte. Végül az én ruhám az egyik konyhás asszonyhoz került, egy téglakenyeret és egy kilós húskonzervet adott érte. Egy rokonom – vékony, sovány fiú – , meglátta, ahogy kanalazom a húst a konzervből és oda sürgölődött a közelembe. Halkan csak annyit mondott, hogy nagyon éhes. De én annyira örültem, hogy egyszer jóllakhatom, hogy nem adtam egy falatot sem neki. Hogyan tudtam ilyen gonosszá válni! Ma sem értem, ma is bánom, ma is szégyellem. De megtörtént.. nincs mit szépítgetnem.
De az éhség nemcsak minket gyötört. Az orosz parasztoknak, akik engedéllyel bejöhettek a táborba, fogalmuk sem volt, kik vagyunk mi, honnan jöttünk és haragudtak ránk, mert nekik még kenyér sem jutott. Emlékszem egy asszonyra, aki ott ült, kétéves forma gyerek ült a karján. A nő csak nézett ránk könyörgő szemekkel, a kicsi meg valósággal őrjöngött az éhségtől…”
xxx
Mária egy kockás füzetbe mindent leírt, amit a Gulág egyik lágerében átélt. Mikor befejezte a történetét, elővette azt az orvosi igazolást, amivel útjukra bocsátották őket a táborból. A papíron ez állt: „Minden hazatért hadifogolynak a magyar határ átlépésétől számított húsz napig, négynaponként, kötelessége jelentkeznie a tartózkodás helye szerinti hatósági orvosnál. Aki ezt a rendelkezést nem tartja be, nem részesül hadifogolykedvezményben.” Kockás füzetéből később elolvasta még: „20 forint gyorssegélyt kaptunk, amikor a falunkba hazatértünk. Ez volt a fizetségünk csaknem három évi kényszermunkáért…” mondta lehajtott fejjel.
Mária otthona ragyogó tiszta. Ö maga ápolt, ezüstös haja gondosan fésült. Falusi házuk kertjében gyönyörű virágok nyílnak. Semmit nem felejtett el abból, ami megtörtént vele 1945 májusától 1948-ig. És nem felejtett az a sok százezer málenkij robotba kényszerített, meggyötört és megalázott ember, aki akkor Mária sorsában osztozott.
Emlékezzünk
A 2002-ig fellelt dokumentumok (és a túlélők tájékoztatása) alapján – az Ukrán Front 1944. december 22-én kiadott parancsára minden német származású munkaképes, 17-45 éves férfit és 18-30 év közötti nőt be kell gyűjteni egy megadott helyre. Az akció megindult az országban. Az eredmény: 1862 településről 130.898 férfit és 29.21 nőt vittek el (akkor még) Nagy-Magyarországról „közvetlen mögöttes területen” végzendő közmunkára. Ez – ahogy később mindenki megtudta -, az összeterelt emberek legkülönbözőbb szovjet munkatáboraiba való leszállítását jelentette. Egyharmaduk a Gulágokban vesztette életét.
Ez volt a magyar, zsidónak minősített emberek kiírtása és a délvidéki népírtás mellett a fegyvertelen civilek ellen elkövetett legnagyobb magyarországi atrocitások egyike a második világháború idején.
A megtörtént esemény tabu volt sokáig, csak a 90-es évek végén kapott nyilvánosságot. A részletek feltárása még mindig tart. Az akkori magyar kormánytól ezek az emberek hazaérkezésük után segítséget nem kaptak, évtizedekig hallgatásra voltak kötelezve, és sokáig senki nem kért tőlük bocsánatot.
A magyar kormány 2012. május 21–én hozott határozatot , hogy november 25-ét a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjának nyilvánítja. 1953-ban ezen a napon érkezett meg a Szovjetunóban szabadon bocsátott magyar politikai foglyok és kényszermunkások első csoportja, hírmondóként a mintegy 800 ezer magyar közül, akiket 1944 őszétől hadifogolyként vagy internáltként több éves kényszermunkára ítéltek, vagy kisebb időtartamú málenkíj robotra kényszerítettek. Ezek a foglyok embertelen körülmények között éltek (vagy haltak bele) valamelyik szovjet Gulágon.
Fenti írásunkban az utóbbiaknak állítottunk emléket. A folytatásban egy egykori magyar policájjal folytatott személyes beszélgetést teszünk közzé, aki egy volt azok közül, akik a svábok mozgósításában (másban és több alkalommal is) készséggel nyújtottak segítő kezet az oroszoknak.)
R. V.
Forrás: INTERNET, Kormos Valéria e témában született írásai, személyes beszélgetések
(Folytatjuk)
(Címkép az Örök tél című, több díjat nyert magyar filmből)
