Mostani kiállítása a Várfok Galériában április végéig látható (Hosszú úton – Szék 1967–2022). A képek különlegessége, hogy ezúttal színes fotókat mutat be, amelyek jelentős része az elmúlt két évben készült (a tárlat képeiről áprilisban könyv is érkezik). Városlakóként hajlamosak vagyunk a mindennapjainkon kívül állókra egyfajta arctalan tömegként tekinteni, Korniss Péter képei azonban mindenféle pátosz vagy nosztalgia nélkül, szerethető egyéniségként mutatják be az embereket. A metrólépcsőn szatyrokat cipelő falusi asszony egyszerre Sári nénivé, Korniss egy másik projektjével pedig az árok mélyén gödröt ásó kubikus hirtelen Skarbit Andrássá válik. Új kiállításáról, a székiekről, és munkásságának másik, tízéves projektjéről is beszélgettünk hazánk első Kossuth-díjas fotóművészével.
55 év munkásságát foglalja össze a kiállítás. Milyen volt az első találkozása Székkel, ezzel a kis erdélyi faluval?
Széktől 64 kilométerre születtem 1937-ben Kolozsváron, de sokáig semmit nem tudtam erről az egészen különleges kultúráról. Városi gyerek voltam. Később a családdal Pestre költöztünk, itt lettem fotográfus. Először balettel indultam, aztán a Bihari Táncegyütteshez kerültem. 1962-ben láttam először széki táncot színpadon, amikor meghívott fotózni az együttes vezetője, Novák Ferenc, a Tata. Ő néprajzosként már ’58 körül járt Széken, ahol még a ’60-as években is szinte úgy éltek az emberek, ahogy a 18. században. Viseletben jártak, a hagyományaikat mind megőrizték, igazi közösségben éltek együtt. Szék egy kis magyar zsákfalu Erdélyben, körülvéve román településekkel. Elszigetelt hely volt, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy meg tudtak őrizni nagyon sokat a múltból. Nagyon új dolog volt még akkoriban az, amikor Novák elhozta és színpadra állította az ottani táncosokat az együttessel. Ezek a táncok valódiak volt. A falut már ismerték néhányan néptáncos, zenész körökben, de a település valódi, autentikus ízét Novák Tata hozta haza.
Ön mikor látogatott először Székre?
1967-ben Tata egy nap váratlanul azt mondta nekem, hogy: „Tudod, mit? Gyere velem, elmegyünk és megmutatom neked Széket!” Ahogy őt rabul ejtette a falu, úgy engem is. Első élményem a táncház volt, ott sűrítve zúdult rám minden, ami a múlt. Ezen a mostani kiállításon van egy kép, ahol jól látszik, hogy a helyiség tulajdonképpen egyetlen szoba, a zenészek egy magasra emelt padon, a zenészpadon ültek, és régies rend szerint következtek egymás után a táncok. Mindennek megvolt a megszokott a rendje abban a zenében és táncban, ami betöltötte a kis szobát. A lányok a fal mellett, a padon ültek, várták, hogy fölkérjék – ők úgy mondták, hogy fölállítják – őket, a párok középen forogtak az olajlámpa arany fényében, akkor még nem volt villany. A fiúk sárga szalmakalapjai csak úgy szálltak a levegőben, amikor pörgéskor leestek a földre. Mennyei élmény volt látni, hallani ezt a csodát! Hát innen kezdődött ez a szerelem…
A Novák Ferenccel való szakmai kapcsolata mellett mély barátság is összefűzi önöket. A székiekkel is barátságok szövődtek, egy házaspárral, Boldizsár Marival és Balogh Mártonnal komaságba is került, egy másik projekt során pedig tíz éven át követte egy ingázó munkás életét. Úgy tűnik, hogy egész karrierjét végig kísérik ezek a különös egymásra-találások. Hogyan alakul ki, hogy kivel és milyen erősen tud kapcsolódni?
Ez nyilván alkati adottság, amire mindig szükségem volt és ma is szükségem van rá. A székiekkel életre szóló barátságok alakultak ki közöttünk, a mostani kiállítás megnyitóján is öten eljöttek a faluból. Marit és a Mártont a lakodalmukon ismertem meg, ahova Kallós Zoltán vitt el. Éreztem a melegséget és szeretetet, amivel fogadtak, ezért feleségemmel együtt még az év decemberében ellátogattunk hozzájuk, a következő évben pedig elhoztuk őket magunkkal Budapestre, és megmutattuk nekik a Balatont is. Mikor Marinak és Mártonnak 1974-ben megszületett az első gyermeke, a kicsi Mari, minket kértek fel keresztszülőknek. Ez a keresztapaság máig erős kapcsolat maradt.
Hogyan kell elképzelni a munkáját Széken? Mindig ott volt a kezében a fényképezőgép, vagy azért el kell különíteni időszakokat, hogy mikor dolgozik az ember és mikor csak ismerkedik, beszélget másokkal?
Különleges látványvilág fogadott Széken, lubickoltam a fényképezésben, szinte mindig ott volt velem a gép. A munka később megnehezült, mert már nem kínálta olyan könnyen a helyzetet a környezet, de ez már jóval később volt. A világ ott is, akár a mi világunk, töredezettebb lett, ez erősen jelentkezett Széken, a látványban is. Tőlem ez új megoldásokat követelt, új feladatot jelentett.
Eddig csak az elmúlt tíz év munkái között láthattunk színes fotókat. Arra gondol, hogy fokozatosan ebbe az irányba tolódott a figyelme?
Korábban is voltak színes képeim, csak ezeknek a legtöbbje soha nem látott napvilágot, mert nem ez volt az elsőrendű célom. Mivel profi fotográfus vagyok, pontosan tudom, ha egy adott anyagot fekete-fehérben kell megcsinálnom, mert az illik a célomhoz. De azt is tudtam, hogy meg kell csinálni majd színesben is ezeket a fotókat. Ezen a mostani kiállításon láthatók először színesben például a széki fonó képei. Jól felidézik azt a petróleumlámpás hangulatot, amit annak idején a táncházban tapasztaltam.
Nagyon egyértelműnek tűnik a sorozat íve, bár ez talán csak visszatekintve van így, hiszen 1978-ban volt a munkában egy megtorpanás is…
Nem megtorpanás volt, hanem úgy éreztem, hogy nem tudok többet mondani. Akkor jelent meg a második könyvem erről a világról. Az első könyvem, az Elindultam világ útján, ezt a balladai címet viselte, második könyvemnek, a Múlt időnek már kifejezetten ennek a világnak a különböző viszonyai adtak témát. Mikor megjelent, úgy éreztem, hogy amit fotográfusként lehetett, azt elmondtam erről a világról, és kezdtem mást fényképezni. Így indult el a Vendégmunkás nevű projektem, ami egy vidékről a fővárosba ingázó falusi munkásember életének csaknem tíz évét mutatta be, egészen addig, amíg elérkeztünk a rendszerváltozáshoz. 1989 decemberében volt a román forradalom, ekkor tértem vissza Székre, és láttam, hogy elképesztő változás indult meg, és újra fényképezni kezdtem.
Melyek voltak azok a változások, amiket ekkor tapasztalt?
Az első változások nagyon kézenfekvők voltak, például minden házban megjelent a televízió, visszakapták a földjeiket, néhányan traktorra is szert tettek. Ám a legjelentősebb az volt, hogy kinyíltak a határok, lehullott a vasfüggöny és az addig elzárt faluból elindultak az emberek munkát keresni. Már korábban is sokan jártak el a faluból dolgozni, de akkor még az ország zárt volt és jó, ha Bukarestig eljutottak. Az első világháború utáni időkben a széki lányok gyakran elmentek szolgálni a nagyobb romániai városokba, de a változások után sokan elindultak külföldre. A férfiak főként a fővárosban, építkezéseken tudtak dolgozni, az asszonyok először csak népművészeti portékáikat árulták, aztán mikor ez a piac elkezdett beszűkülni, mentek ők is takarítani vagy idősebbekre vigyázni „magyarba”. A székiek nagyon dolgosak, megbízhatóak és okosak, tudták, hogy mi az ára a munkájuknak, így nem hagyták magukat kizsákmányolni.
A megmaradó hagyományokra milyen hatással volt, hogy olyan sokan elmentek máshová dolgozni?
Mivel sokan elmentek a legények és a lányok közül, lassanként már nem szerveződött meg a táncház. Úgy szűnt meg a kilencvenes években, hogy nem volt, aki megszervezze és már nem volt kinek…
A Városban című fotósorozat éppen ezekről a Budapestre, munkára érkező széki asszonyokról szól. Érdekes látni a fotókon, ahogy egyszerre beleolvadnak és mégis kiemelkednek a környezet nyújtotta háttérből. Nem lehetett egyszerű elkészíteni ezt a sorozatot, ha jól tudom.
Abbahagytam másfél év után, mert nem ment. Akkor jött a Nemzeti Galéria meghívása, hogy csinálnának egy kiállítást. Úgy gondoltam, ha nem lesz új képem, az egy bukás. Ezért próbáltam meg újra nekiszaladni, és akkor elindult a dolog. Érdekes módon, amikor a római trasteverei múzeumban volt kiállításom, ők ebből a sorozatból választottak plakátot is és képet is a meghívókhoz. Ráéreztek a hasonlóságra, mert hozzájuk jöttek az albán az asszonyok bő szoknyában, bejárónőnek.
A mostani kiállításra is készültek fotók, újra visszatért Székre. Milyenek a mostani tapasztalatai?
Akikkel az elmúlt években találkoztam Széken, éppen olyan jó ismerőseim lettek, mint a korábbiak. Az egyik fotón szerepel egy férfi, akit a faluban csak Holland Mihálynak neveznek. Ő valóban holland. Még 1987-ben, Amszterdamban vette meg az egyik könyvemet, ennek hatására, amikor felszabadult a határ, ellátogatott Székre. Beleszeretett a faluba, megvett itt egy házat, amiről kiderült, hogy régen ott tartották a táncházat is és csinált belőle egy múzeumot. Azóta ott él, feleséget is a környékről választott. De több fotón látjuk Brigit is, akinek az esküvőjén én is ott voltam. És itt van Nagy Pista, aki a pálinkát főzi Széken, ő ott egy fontos ember. A változások látványosak. Ma már nem lakodalom van, hanem esküvő, ahol a vacsorát nem otthon rendezik, hanem az étteremben. Gyakorlatilag minden olyan lett, mint bármelyik falu a világ bármelyik pontján. Elvesztette eredetiségét.
A széki fotókban, de az ingázó munkásról, Skarbit Andrásról szóló, tíz éven át készült sorozatában is megfigyelhető, olyan csoportok tagjainak az egyénisége bontakozik ki, amelyeket a mindennapokban hajlamosak vagyunk egyfajta masszaként, egyben látni. Miért tűnhetnek számunkra így?
A vendégmunkás-sorozatomban egy Tiszaeszlárról hetente felutazó, brigádban dolgozó, munkásszállón lakó kubikussal foglalkoztam. Skarbit András ingázó munkás volt, egy szabolcsi kis faluból ingázott a fővárosba. Hatalmas volt a gazdasági, társadalmi és a kulturális különbség az ő otthona és a főváros között és idegen volt Pesten. Úgy indultam neki a munkának, azt feltételeztem, hogy az ingázók már idegenek, már elszakadtak az otthoni kötelékek, a gyökerek. Azért választottam ki a sok közül Skarbit Andrást, mert éreztem, hogy ő meg tudott őrizni egyfajta harmóniát ebben a számára vadidegen világban. Mindig azt mondta nekem: „Tudja, Péter, én itt, Pesten csak olyan semmiember vagyok”. Érthető, hogy így gondolkodott, hiszen nem vette észre és nem ismerte senki. Számomra csak nagyon lassan világosodott meg, hogy ő hétvégenként hazamegy, és ott otthon van a falujában, együtt van a családjával, ahol ő a családfő, és ott van a gazdasága is a háza körül. Vasárnaponként a helyiek tátott szájjal hallgatták, mikor Budapestről mesélt. Ott ő volt valaki és ezzel a tudattal tudott egyensúlyt teremteni magának. Itt elvégezte ingázóként a legmegerőltetőbb munkát, de volt egy hátországa, volt számára megtartó erő.
Egy korábbi interjúban említette, hogy egy utazás a fekete vonattal, ami az ingázó munkásokat szállította a város és az otthonuk között, lelkileg nagyon megterhelte, és a végső koncepcióhoz is csak egy hosszú úton jutott el. Honnan érezte, hogy tovább kell haladnia, érdemes folytatnia ezt a témát?
Nagyon akartam ezzel a témával foglalkozni, de tényleg nehéz volt. Az ingázók nem voltak olyan befogadók, mint, mondjuk, a székiek, akik első látásra szívesen láttak. Több héten keresztül utaztam a péntek délutáni fekete vonattal, és jó pár hét eltelt, mire közel kerültem egy tiszaeszlári kubikus brigádhoz. Heten voltak ugyanabból a faluból, a Fővárosi Gázművek munkásaiként ástak árkokat a csöveknek. Több mint egy évig az volt a tervem, hogy a brigádot fogom fényképezni, megyek velük az otthonukba, a munkásszállóra is. Eltelt másfél év, és én végig azt éreztem, hogy sok ennyi ember, nem tudom összefogni, minden szétesik. Ilyenkor fejben és szó szerint is csak rakosgattam a képeket. Egy idő után feltűnt, hogy Skarbit a leghitelesebb ember a fotókon. Nincs rajta olyan külső jel, ami valamilyen irányba vinné az anyagot, nem volt például nagy bajusza, amitől parasztembernek tűnt volna, ráadásul remekül bírta a fényképezést. Így szűkítettem végül a témát az ő életére.
Végül barátok is lettek…
Amíg be nem fejeztem a munkát, tartottam a három lépés távolságot, éppen azért, hogy a kapcsolatunk ne csapjon át egy olyan túlzott közelségbe, ami megváltoztatja az ő viselkedését. Amikor aztán befejeztem és letettem a gépet, megittunk egy csomó pálinkát, megöleltük egymást, attól kezdve tegeződtünk. Mikor a könyv megjelent, András már nyugdíjba ment, én pedig több meghívást is kaptam. Az egyiket Münchenbe, amit úgy szerveztem, hogy András is velünk utazzon a feleségem és a fiam mellett. Óriási élmény volt.
Erdélyi születésű, ahogy említette, később költöztek Magyarországra. Ezért talán a máshonnan érkezni egy közösségbe érzés, nem idegen érzés az ön számára. Innen jöhet az érdeklődés a kívülálló, zártabb közösségek iránt?
Lehet benne valami. Budapesten eleinte nagyon nem tudtam beilleszkedni. Az első két év nehéz volt, elvesztettem a barátaimat, kisvárosból nagyvárosba kerültem. Aztán persze abszolút pesti lettem.
Életművének nagyon fontos része a változás, a hagyományok eltűnése, átalakulása. Mégsem árasztanak a képei nosztalgikus hangulatot. Hogyan tekint az elmúlásra?
Ez az élet természetes része. A világ változik, ezen belül kell megtalálni, ami érték, és érdemes azon is elgondolkodni, hogy mit tudunk ebből megtartani. De látnunk kell azt is, ami jobb lett. Széken gyönyörűséges volt ez a sokáig megőrződött hagyományos világ, de azért az 1990-es évekig ott nem volt folyó víz, nem volt vécé a legtöbb házban. Ma fürdőszoba van mindenütt, nagy házakat építenek nagy ablakokkal, nem nedvesek a falak, egészségesebbek a körülmények. Mikor a feleségemmel először megérkeztünk a széki táncházba, földbe gyökerezett a lábunk. Kinyílt az ajtó a hideg éjszakában, és a lámpa meleg fényében forogtak a párok. Azokban az években csináltam egy képet, ahol kislányok mennek hazafelé hatalmas sártenbúgereken át az iskolába. Oda és vissza is másfél óra volt az út. Az ember ilyenkor rákérdezne arra, aki nagyon siratja ezt a régi világot: „Te szeretnéd, hogy a gyerekeid így járjanak iskolába?” Nem hiszem, hogy lenne bárki, aki rábólintana…
R. V.
Forrás: WLB
