„Egy év.
Amikor az ember elveszít valakit, azt mondják, hogy a gyász első éve a legnehezebb.Továbbmenni, élni, megélni.Ünnepeket, örömöket, bánatot, csalódást, izgalmakat úgy, hogy nincs mellettünk az, aki addig a napjaink része volt.
Egy éve ilyenkor összeomlott a lelkünk.
Nem tudtuk elképzelni, hogy hogy lesz a másnap, a jövő hónap, vagy a jövő év. Most mégis arra eszméltünk, hogy eltelt egy év.Csupán egy év a mi életünkből, de egy év Erika nélkül. Nélküled.
Tavaly ilyenkor azt kérdeztük magunktól, egymástól: lehet-e ennyi egy élet? És tudjuk a választ, akkor is tudtuk: igen, bármennyire fáj, bármennyire nem értjük miért, bármennyire nem tartjuk igazságosnak: lehet.
Te jól tudod, sosem csináltam azelőtt ilyet, de tavaly ilyenkor nagyon sok embernek nekem kellett elmondani a hírt. Azt, hogy a betegség győzött. Embereket vigasztaltam, miközben iszonyatosan fájt a lelkem. Nem egyszer törtem össze, sokat sírtunk együtt az irodában is. De tudod, nagyon sok ember szeretett, és ez a sok ember ott volt egymásnak, hogy segítsen feldolgozni azt, amit nem is igazán lehet, sok-sok beszélgetéssel, akár hallgatással, emlékezéssel, munkával, tervekkel.
A legrosszabb percekben is tudtunk mosolyogni, nevetni is egy-egy vicces közös élményünkön. Egy hullámvasút volt az elmúlt év mindannyiunk számára, de ahogy mindig mondtad nekünk, megéltük a „fentet és a lentet” is.
A mai napig olyan szívesen mesélném el neked, hogy mik történtek a házban, a sikereket, azokat a dolgokat, amiket tudjuk, hogy máshogy kell majd csinálni, a tapasztalatainkat, bakijainkat, mesélnék a szuper emberekről, akikkel azóta találkoztunk, és arról,hogy milyen jó vagy éppen rossz dolgok érték az életben minket, hiszen annyi, de annyi minden történt mindannyiunkkal.
Eltelt egy év, és még mindig nehéz felfogni, hogy nem hívhatunk már fel, nem te vagy, akit az utcán látok a tömegben.
Eltelt egy év, ami „csak 365 nap”, de ez alatt mégis sokunk élete változott meg. Mi, a kis csapat megtanultunk hogyan álljunk a legnagyobb fájdalmunkban talpra, úgy, hogy közben a ház zavartalanul működjön. Megtanultuk hogyan segítsük egymást át a legnehezebb napokban, mikor álljunk meg egy percre, hogy utána tovább tudjunk menni, együtt, egy csapatként. Megtanultuk még jobban értékelni a jót, ami körülöttünk, velünk történik és nem utolsó sorban megtanultunk nem félni többet a jövőtől, hanem kíváncsisággal, nyitottsággal, rengeteg tervvel várni azt.Viszont egy dolog ez alatt az év alatt nem változott:hiányzol nekünk.
Szoktunk arról beszélgetni, mit szólnál a jelenlegi Jókaihoz.
Hu, lehet, hogy nem minden tetszene! De mégis úgy gondolom, hogy örülnél nekünk, szerintem büszke is lennél, hiszen, ha nem is mindig egyezett az elképzelésünk dolgokról, a célunk mindig ugyanaz volt. Olyat csinálni, ami ad az embernek, egy olyan helyet létrehozni, ahol szeretnek lenni, és szeretnek visszatérni is.
Eltelt egy év, ami egyébként felfoghatatlan. Sok kérdésre ma sincsenek még válaszainak, de talán nem is az a fontos, hogy mindenre legyenek.
Ahogy a búcsúztatódon is kértem, most is ezzel zárnám a gondolataimat: álljunk meg egy kicsit, idézzünk ma fel egy kedves emléket veled, és ünnepeljük az életet, azt, hogy az útjaink keresztezték egymást, azt, amit adtál nekünk.
Eltelt egy év, és csak kevesen értik miért lesz sokszor könnyes a szemem a Dancing queentől. De nem is kell, hogy mások értsék.
Az élet nem vár arra, hogy jobban, vagy jól legyünk, ez mindig bebizonyosodik. Fut, rohan, zakatol mellettünk, erre nem vagyunk hatással, de futhat, rohanhat, zakatolhat akár velünk is, ez viszont csak rajtunk áll. Ezért van, hogy könnyes szemmel táncolunk, van, hogy mosolygunk, de közben megszakad a szívünk. Vannak napok fent, van nem is kevés lent. Van, hogy kicsit megállunk és nehezebben indulunk utána el, de mi megyünk, mindig megyünk tovább, és a szívünkben Téged is magunkkal viszünk mindenhova!Bori és a Jókai csapata.”
Közzétette Major Edit
