Hogyan viseli mindazt, ami az utóbbi pár évben megnehezíti az életét? Hiszen volt már annyi minden! A válla, a dereka, a lába, karácsonykor meg a medencecsontja alatt…
Igen, ott! Letörött ez-az, és megrepedt amaz. Engem csak az zavar, hogy a felépülési folyamat olyan hosszadalmas. Nem is értem, miért? Pedig tettek belém szegecseket is. Kilencven felett már ugye, öregnek számít az ember. Sokan belekeverednek ilyenfajta balesetbe. Beteg nem vagyok, az biztos. Csak el vagyok törve. Minden, ami nekem az életem,
az most meg van vonva tőlem. Mindennek, amit annyira szeretek, épp az ellenkezője történik.
Annyiféle baj érte már a törései között is! Kiszakadt a sérve, bevizesedett a tüdeje, megszólalt a szíve, volt műtét is. Ennek a fele is sok lenne.
Azokat, akik egyébként egészségesek, mindig ledönti valami. Szerencsére egyik sem betegség. Baleset.
De akkor is! Nem lenne már elég?
Unom. Nem is akarom elhinni, hogy minden velem történik. Annyira eltávolodok ettől az
egésztől, meg magamtól is, hogy úgy érzem, ez nem az én élethelyzetem. Aztán Angéla, a párom figyelmeztet, hogy de, igen! Akkor aztán nagy nehezen beletörődöm, de elmúlik egy
nap és kezdődik minden előlről. Úgy érzem, nem is én vagyok kiütve, nem is én vagyok
itthon, nem is engem kell pátyolgatni. Utálatra méltó egy ilyen törés.
Még jó, hogy van egy csodás őrzőangyala, akarom mondani őrző Angélája, aki sosem veszíti el a türelmét, szívvel-lélekkel, teljes odaadással ápolja. Mondja is, hogy csak akkor udja lehunyni a szemét, ha imádott Gyuszikája is elalszik. De amint megmozdul, már ébren is van, és lesi minden óhaját.
Amellett, hogy mindent megtesz értem, legalább háromszor jobban utálja ezt a helyzetet,
mint én. Neki csak itt-ott van ilyen-olyan fájdalmacskája, ami megkeseríti a napjait, egyébként egészséges. És itt vagyok mellette én, akiért nem kis erőfeszítéseket tesz. Tényleg
angyalból van.
Hány éve is már, hogy együtt vannak?
Negyvenöt? Ötven? Sok! Nekem ez fantasztikus érzés, neki most elég kegyetlen. Velem veri a sors, pedig nem csinált semmi rosszat.
Mivel magyarázza, hogy megtörtént a baj?
Nem hallgattam Angélára. Vigyázni akartam rá. El akartam kísérni. „Ne gyere, minek jönnél?” Hogy ne legyél egyedül, mondtam. „Maradj csak itthon”, kérlelt. De én veled akarok menni, hajtogattam. Fájt a foga, a dereka. „Jó, akkor gyere!” Feladta a küzdelmet. Mentem a ház melletti lépcsőn, hirtelen megingott a lábam, nem volt benne kellő erő, elég volt egy rossz fordulat, máris a földön feküdtem. Sajnálom, hogy nem hallgattam rá. Hogy ellenkeztem. Itthon kellett volna maradnom.
Talpra tudott egyáltalán állni?
Nem. Arra emlékszem, hogy ott volt az arcom előtt Angéla feje, és csak annyit tudtam
mondani neki, hogy a pályám egy részének vége, táncolni már nem fogok. Meg sem tudtam
mozdítani a lábamat.
Meddig marad távol a színpadtól?
Áprilisig ki sem mozdulhatok itthonról. Addig csak összeforrok. Az új darabból, remélem,
nem maradok ki. Jön egy román rendező, vele fogok dolgozni.
Az orvosával, a gyógytornászával, a masszőrjével milyen viszonyban van?
A legjobb viszonyban. Én így is sokkal tragikusabbnak látom a helyzetet, mint ők. Állítólag
rohamosan javul az állapotom. Azt, hogy javul, én is érzem. Csak azt nem, hogy rohamosan.
Ólomlábakon járok, de igyekszem mindent megtenni a felépülésem érdekében.
Fiával, Ádámmal szoros kapcsolatban van. Ilyen helyzetben az ember rengeteget töpreng. Néha rá is ébred erre-arra. Vagy ne is faggassam ilyesmiről?
Hogy mi hiányzik a legjobban? Nem most jöttem rá, csak sose volt ennyire egyértelmű. A
közönség. A játszótárs. Most jöttem rá, hogy nekem a közönség az igazi partnerem. Ha
mondok valami jópofát, akkor nevetnek. Lesz egy kis derű a nézőtéren. Ha valami szomorút
hallanak tőlem, arra csenddel válaszolnak. És ezt most nem tudom előidézni. Óriási a
hiányérzetem.
Elvonási tünetek?
Igen, igen! Ha tréfásan is veszem ezt a mostani helyzetet, Angéla akkor is nehezebben viseli,
mint én. Szomorú most sem vagyok, csak mérges. Magamra. Máskor mindig hallgatok
Angélára. Ha azt mondja, ne azt a sálat vedd fel, lecserélem. Most nem figyeltem rá. Ami
pedig történt, az így volt elrendelve valamiért.
Ennyi időt, mint most, ritkán tölt önmaga társaságában. Bizonyára naphosszat cikáznak a gondolatai. Eszébe juthat sok minden. Emlékek törnek fel a múltból, arcok villannak be, régi barátok, pályatársak, akikkel egykor szívesen játszott. Eltelik egy nap úgy, hogy nem jelenik meg a képzeletében Törőcsik Mari?
Még beszélgetek is vele. Nem sűrűn, csak egy-egy helyzetben. Váltunk pár szót, félmondatot.
El tudott egyáltalán búcsúzni tőle? Élő szóval?
Nem. Temetése sem volt. A Tiszába szórták a hamvait. A lányán és a párján kívül
senki nem volt ott. Titokban zajlott az egész. Nincs hely, ahová elmehetnék hozzá. Ő nem is
imádta magát annyira, hogy rendelkezett volna arról, hogy hol lehet majd elbúcsúzni tőle. A
semmiből jöttünk, és a semmibe megyünk. Ez van. Ez lesz. Ez a szakmánkhoz is passzol.
Elillan, amit este, a színpadon nyújtunk. Másnapra semmi sem marad belőle. Ilyen az életünk is. Pontosan ilyen.
Amikor visszajött a halálából, Törőcsik Mari azt mondta: „Én egy masszív csaj vagyok!”. Tényleg az volt. Erős ember. Házasságuk alatt vagy később, hiszen továbbra is szoros kapcsolatban maradtak, látta őt akár csak egyszer is gyengének?
Nem emlékszem ilyenre. Érzékenynek láttam, de gyengének sosem. Elég sokat bántották
annak idején, csak szerencsére a sikerei olyan nagyok lettek, hogy a bántások elhalványultak
mellettük. Apróvá váltak. Szinte semmivé. Igen, voltak pillanatok, amikor nagyon erősen
sérült a lelke, amikor megkérdőjelezték a színpadi teljesítményét. De akkor sem roppant
össze.
„Nem volt közös célunk, gyerekünk. Az összetarthatta volna a házasságunkat” – ezt ön nyilatkozta. Ha lett volna gyerekük, együtt maradnak?
Nem, nem hiszem. Akkor sem. De nem volt köztünk nagy szenvedés. Természetesnek vettük, hogy a világ sokkal nagyobb annál, mint egy ilyen kapcsolat. A világ felkapja, elsodorja, tovább viszi, sőt hajtja az embert. Marit is, engem is továbbvitt. De sosem haragudtunk egymásra. Nem is emlékszem, hogy bármikor sértődés lett volna köztünk. Egyszerűen elváltak az útjaink. Mentünk erre és arra.
Mégis megmaradtak egymásnak.
Abszolút. Ha gondunk volt, akkor is. Semmi nem választott el bennünket. Sem indulat, sem
másfajta érzelem.
Első házasságáról, amely mindössze huszonnégy óráig tartott, Törőcsik Mari annyit mondott csupán, hogy tévedés volt. Önnek elárulta, miben tévedett?
Nem. Vagy lehet, hogy igen, csak nem emlékszem rá. Bennem is csak az maradt meg, hogy
gyorsan kiderült, ez nem az, amire vágyott. Megérezte, és azonnal döntött. Nem adott időt a
szenvedésnek. Séta közben mondta el, hogy nem kellett volna hozzámennie Wiedermann Károlyhoz, aki később a Házasságból elégséges című filmünket rendezte. Emlékszem Mari
hangjára. Semmi indulat nem volt benne, amikor ezt elmesélte. Hogy jaj, ez a rohadék! Nem
mondott ilyet. Nem maradt tüske vagy feszültség egyikükben sem.
Volt valami közös mániájuk?
Marinak és nekem? Nem tudom.
Segítek. Talán a kalapok. Egyiküket sem tudom már elképzelni kalap nélkül.
Jaj, de jó! Erre nem gondoltam. Mari is imádta a kalapokat. Nagyon jól állt neki. Én meg úgy vagyok, hogy ami megtetszik, és rámegy a fejemre, megveszem.
Tudja, hány darab van a szekrényében?
Lehet, hogy harminc. De mindig ugyanazt a hármat hordom.
Most, hogy napokat tölt itthon, a világ helyzete, Donald Trump és Vlagyimir Putyin kijelentései mennyire foglalkoztatják?
Rendkívül dilettáns vagyok politikából. Csak azt látom, hogy a legnagyobb ellenfelek is
mindig ugyanazt mondják. Azzal az előjellel, hogy „ő nem képes arra, amire én”. Javasolnám nekik, hogy előbb állapítsák meg, merre halad a világ. Politikusnak lenni foglalkozás, életforma. Nekem egyáltalán nem rokonszenves hivatás. Az egyik politikus mégis szimpatikus, a másik meg nem.
Az őskortól fogva minden megtörtént már a földön, annak ellenére, hogy sok politikus nem akarta. Egyik-másik meg eltalálta, hogy mikor minek kell történnie. Ki gondolta volna, hogy az oroszok az ukránokkal kerülnek majd hatalmas harcba? Ha ezt fiatalkorunkban halljuk valakitől, kiröhögjük. Azt mondtuk volna, ez nem lehetséges. Mára kiderült, hogy minden lehetséges. Ki gondolja ma azt, hogy az amerikaiak majd kezet fognak a kínaiakkal? Nem lehet tudni, mi lesz. De ez is megtörténhet. Azok a nagy politikusok, akik jó időben eltalálják, merre fog menni a világ.
Nem kap a fejéhez, amikor Trumpot vagy Putyint hallja nyilatkozni?
Dehogynem! De mivel nem vagyok lekötelezve egyiküknek sem, nyugodt szívvel nevetek,
amikor hallom, hogy az ellenkezőjét teszik annak, amit korábban mondtak. Nem lehet tudni, mi lesz a dolgok végkifejlete vagy hogy mi lesz Európa sorsa. Európa elég öreg már. Én, mint kilencvenéves, mondhatom, hogy az idő elmegy minden felett. Örülni fogok, ha felépülök a bajomból, de Európa is szerencsés lesz, ha túl fog élni mindent.
Kilencvennégy éves a nővére, hetvenhat a húga. Ön is elmondhatja már: hosszú életre született.
Nem félek a kaszástól. Egyelőre nem is mutatkozik errefelé. Amúgy sem a haláltól fél az
ember, inkább az oda vezető úttól. Ha az könnyed, akkor semmi baj nincs vele, hiszen tudjuk, egyszer el kell menni. De hagyjuk. Én még annyira szeretek élni! Nincs is ennél szebb, érdekesebb foglalkozás!
R. V.
Forrás: Vasárnap
