Kisfaludy, Kölcsey, Vörösmarty, Erkel, Egressy, Madách, Petőfi
1822 végén, 1823 elején, pontosan senki sem tudja, megszületik Petőfi Sándor. Nagyjából háromhetes lehet a kis Sándor, valamint kétnapos csecsemő Madách Imre, amikor Kölcsey 1823. január 22-én letisztázza a Himnusz kéziratát. Ekkortájt vált szerkezetet a formálódó magyar irodalom. Kazinczy ugyan Széphalmot irodalmi központtá levelezte össze, de Kisfaludy Károly 1822-ben megalapította az Aurora szépirodalmi közlönyt, és többek között ezzel áthúzta az irodalmi centrumot Pestre. A Hymnus is az Aurorában jelenik meg először 1829-ben, akkor még a „A magyar nép zivataros századaiból” alcím nélkül.
1830-ban az elhunyt Kisfaludy Károly helyébe a Magyar Tudományos Akadémia első fokozatú taggá választotta Vörösmarty Mihályt. 1831-ben kitör Magyarországon az első nagy kolerajárvány, vagyis mai szóhasználatunk szerint az első olyan pandémia, amiből messzemenő következtetéseket vonnak le a kor nagyjai. Ez viszi el egyébként Kölcsey jóbarátját, nagy elődjét, Kazinczy Ferencet is.
Kölcseyt 1832-ben országgyűlési követté választják. Mércét ad, beszédei példaértékűek, tőle tanulja a szónoklatot Deák Ferenc, Kossuth Lajos vagy Eötvös József is.
Ugyancsak ebben az évben Széchenyi István megalapítja a Hídegyletet, aminek célja, hogy Buda és Pest között híd épülhessen, miközben az 1832–36-os országgyűlés megajánl egy összeget arra, hogy az 1802-ben Széchényi Ferenc által megalapított Nemzeti Múzeumnak új, önálló épülete legyen.
1836-ban ugyancsak az Aurorában jelenik meg Vörösmarty Szózata. 1837-ben elkezdik építeni a Nemzeti Múzeumot. Ebben az évben történt az is egyébként, hogy Petrovics István szíjjal elverte kamaszfiát, Sándort, mert költőnk a színészettel kacérkodott, beállt Balog István társulatába. 1838-ban váratlanul meghal Kölcsey. 1839-ben nekilátnak a Lánchídnak.
1843-ban Egressy Béni megzenésíti a Szózatot. Ugyanebben az évben dőlhet el Petőfi sorsa is. Július 1-jén érkezik Pestre, szokása szerint szerelmes lesz, majd megkapja első nagyobb irodalmi munkáját is: Charles de Bernard A negyven éves hölgy című francia kisregényét magyarítja németből, majd George James Robin Hood című regényét kell lefordítania angolból magyarra. Ekkor még billeg költőnk sorsa, a színészetről nem tesz le, Erdélybe készül, de csak a Partiumba jut el. Megbetegszik, Debrecenben gyógyul.
1844-ben Erkel Ferenc zenéje nyer a Himnusz megzenésítésére kiírt pályázaton. Az elbíráló bizottság tagja Vörösmarty Mihály is, aki ugyanebben az évben beajánlja Petőfi Sándort a Nemzeti Kör tagjainak, gyakorlatilag bevezeti őt a magyar elit és irodalmi élet köreibe. Sándorunk tehát 1844-ben érkezik meg végleg a fővárosba a Pesti Divatlap segédszerkesztőjeként és márkaarcaként, Vahot Imre a szó mai értelmében menedzseli, alakítja az imázsát. Ebben az évben jelenik meg A helység kalapácsa, a Versek 1842–1844. Ez a kötet 109 verset tartalmaz, a példányszáma ezer, ebből az idők folyamán körülbelül 700 fogy el, amiért a szerző saccperkábé 251-350 pengőforint (625-875 váltóforint) jövedelemre tesz szert részletekben. (A fordításaival összesen 500 pengőforintot keresett.) Év végére megírja a János vitézt is. 1845-ben írja a „Költő lenni vagy nem lenni” című versét. Mondhatjuk: elvégeztetett.
Valami elképesztő, felemelő vitalitás és tetterő jellemzi azt az emberöltőnyi időt, ami Petőfi Sándornak adatott. Olyan értelmezést is hallottam, hogy a teremtő nekibuzdulás tulajdonképpeni kiváltó oka az 1831-es pandémia lehetett. Akkor döbbenhettek rá többen arra, hogy – amint azt Petőfi költőtársa, barátja, Arany János megfogalmazta – elfúhat bennünket az idők zivatarja, és tényleg nem marad az Istennek magyarja. A Szózat elementáris erejű képe a nemzethalálról és a sírról tapasztalati fogantatású. A kérdés, amit a reformkor nemzedéke föltehetett magában: és akkor mi marad utánunk?
Mi marad utánunk?
Kétszáz év elegendő történelmi táv ahhoz, hogy ma már ki merjük jelenteni: a reformkor „merjünk magyarok lenni” világteremtő és -alakító hevülete olyannyira jól sikerült, hogy a vérgőzös XX. században két világháború, országdarabolás és két totalitárius diktatúra alatt és ellenére is megtartotta a nemzetet és magyar kultúrát.
A teremtő magyar erő titka elméletileg nem túl bonyolult. Ennek a vitalitásnak két kulcsfogalmát kötjük a ma ünnepelt zseninkhez. A szabadság és a szerelem Petőfi-mátrixról beszélek. Többnyire a hatsoros költői programot idézzük erről, és hát joggal, mert abban a pár sorban minden benne van, amit erről el lehet és el kell mondani. De azért megszámoltam: az Osiris által tavaly kiadott több mint 870 költeményt tartalmazó Petőfi összes költeményeiben a „szabadság” szó több mint 140-szer, a „szerelem” valamilyen formában közel 470-szer fordul elő. Eléggé fontos kulcsfogalmak voltak tehát a számára. És ha hinni lehetne az ilyen mennyiségi megközelítésnek, akkor elmondhatnánk, hogy volt még egy téma, ami a szabadságnál is jobban érdekelte: ez a magyarnak lenni tartalma. Verseiben a „magyar” szó több mint 190-szer szerepel, a teljes életműben, vagyis a költemények mellett a prózai írásaiban és levelezésében több mint 410-szer írja le valamilyen formában. És nem azért, mert Petrovicsból lett Petőfi. Hanem azért, hogy mi, kései utódok olyan természetesnek érezzük a magyarságunkat, mint a levegővételt. Pedig nem az. A Trianonban elszakított nemzetrészeknek és a diaszpóra magyarságának ez egzisztenciális tapasztalata. Nem természetes sem az anyanyelvi kultúra, sem a nemzeti önazonosság. Veszélybe kerülhet. Elveszíthetjük.
A világ változásban van
A modern magyar nemzeti identitást költők vajúdták, nevelgették. Ahogy Márai írta, költőink legelőből hazát csináltak. Mi tehát költőien lakozunk ezen a földön. Modern nemzeti önazonosságunk szabadságvágyban született, és 175 évvel ezelőtt forradalomban és szabadságharcban edződött. Ebből viszont az következik, és ez a lényeg: nem végleges. Nem elég magyarnak születni – magyarnak lenni napi feladat. Rá kell tenni a munkát. Nem elég fogyasztónak lenni. Hordoznod kell a kultúrát, mert ez jelöli ki a helyedet a Nap alatt. Ezért vagyunk ma itt. A világ változásban van. A nyugati civilizáció és kultúra identitáselemeit hol zárójelbe tennék, hol eltörölnék, kultúrateremtőinket halott fehér embereknek minősítik. Petőfit valószínűleg megköveznék a Twitteren, ha ma tenné közzé a „Ha férfi vagy, légy férfi” című költeményét, Vörösmarty is magyarázkodhatna „A vén cigány” című verséért, Jókai nőalakjaiért kapott nem is olyan rég.
Kezdőtörténetem vége eléggé faramucira sikerült: 1849-ben Petőfi Sándor eltűnik, valószínűleg életét veszti a fehéregyházi csatában, de ezt sem tudjuk biztosan. A szabadságharcot elbukjuk – egyelőre. 1849 végén pedig Haynau átadja a Lánchídat, ami ma is áll, Haynaunak
és bármely minket leigázó nagyhatalomnak csak rossz emléke maradt. Magyarország ma szabad és magyar ország. Új Petőfi-kiállításunk Petőfitől kölcsönzött címét némileg magunkra igazítva a mi politikai krédónk ennyiből áll: Petőfi örökösének lenni – vagy nem lenni.
R. V.
(Címképen: Emléktábla a Petőfi és Baross utca sarkán, Budaörsön)
