Mese felnőtteknek a szelídség gránátjairól

Dr. Kovácsné Kiss Mária kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, kezében kávéscsészéjével. Tibor a fotelben már bóbiskolt.
– Jól sikerült a mai ebéd. – gondolta Mária. – Mindenkinek ízlett, a gyerekek nagyon dicsérték.
Jó érzéssel töltötte el az is, hogy fia kezdi elfogadni Tibort. Kortyolt a kávéból és lehalkította a tévét. A képernyőre pillantott. Éppen egy fotót mutattak be, amin egy fekete kislány összekuporodva guggol, mögötte egy keselyű. Az asszony ismerte azt a felvételt, olvasott róla, hogy egy amerikai fotós készítette, aki visszatérve hazájába, öngyilkos lett.
Deja vu érzés kerítette hatalmába. Szinte beleszédült. Vége lett a kellemes vasárnap délutáni hangulatának. Arcát kezébe temette, zokogását nem tudta visszafojtani.

Tibor felpillantott:
-Mi van? Baj van? – kérdezte. Aztán a képernyőre nézett. Dühösen felkapta a távirányítót és kis híján elhajította, de aztán inkább kikapcsolta a készüléket.
-Minek nézed, ha nem bírod! – dohogott, majd elfordult a tévétől.
Csendben telt a délután. Mária tett-vett a konyhában,Tibor az újságokat lapozgatta.
Este az asszony arra kérte, hogy ne maradjon nála éjszakára.
-Kérlek, ne haragudj, de úgy összezavarodtam.
-Te tudod.- válaszolta a férfi szárazon. Nem tudta palástolni csalódottságát.

Mária alig várta, hogy Tibor elhajtson az autójával. Széket húzott a gardróbszekrény elé és a legfelső polcról elővette néhai férje, Zoltán egyetemi könyveit. A teraszon leporolta őket, majd az íróasztalához ült velük.
Számolt, jegyzetelt… Amikor a nap első sugarai előbukkantak a dombok mögül, elégedetten állt fel a székből.
-Megcsináltam!
Mária elkészült egy olyan anyag kémiai leírásával, ami az embereket lazává, kedvessé, boldoggá, elégedetté, kreatívvá teszi, elűzve a gyilkos gondolatokat, az agressziót, a dühöt, a gyűlöletet. Mindezt egy könnyen illanó, kenhető paszta formájában gondolta előállítani.

A jól elvégzett munka gondolatával hamar elnyomta az álom. Álmában, mint oly sokszor megjelent elhunyt férje, Zoltán. Őt az első és egyben az utolsó munkahelyén látta meg először, amikor vegyésztechnikusként munkába állt a Gyógyszerkutató Intézetben. Lenyűgözte a nyugodt, erőt sugárzó személyisége. A férfinek sem volt közömbös a fiatal lány. Hamarosan azt beszélték a laborban, hogy a megközelíthetetlennek hitt osztályvezető kartárs komolyan udvarol a kis technikus lánynak. Sokan csodálkoztak, mások irigykedtek. –Pont ez a kis veréb kell a Kovácsnak. Nagy a korkülönbség, és az iskolázottság is. Nem lesz ebből semmi jó!
De tévedtek. A házasság remekül működött. Teljes volt a boldogságuk, amikor végre
megszületett a fiuk, Balázs. Elteltek az évek, Zoltán közel volt már a nyugdíjhoz.

Egy vasárnap délután, a szieszta idején, Mária életét meghatározó történés vette kezdetét. Ebben a nyugodt időszakban szokott hálát adni a Teremtőnek, hogy a Világ legjobb helyére született, hogy gondoskodó szülei voltak, hogy biztonságban tudhatja a családját, hogy nincsenek anyagi gondjaik és szerettei egészségesek.
Amint ott ücsörgött megszokott helyén, és a kedvenc csészéjéből iszogatta a kávéját, egy súlyos, komor gondolat nehezedett rá.
– Nekem szinte minden megadatott, de a Világban, ebben a pillanatban emberek ezrei halnak éhen, szomjan. Gyereklányokat erőszakolnak, gyermekek milliói élnek elhagyatottan, kiszolgáltatottan. Miért kell ennek így lenni? Mindennek a háborúk az okai!
A gondolat súlya mintha összepréselte volna, ugyanakkor a tehetetlenség érzése majd szétfeszítette. Ledőlt a pamlagra, magára húzta a puha plédet és lázas álomba merült…

Térben és időben eltávolodott az otthonától. Magasan repült, ami eleinte kellemes volt, de amit alant látott, az egyre inkább elkeserítette. A halottakkal borított doberdói harctér fölé érkezett, és a madarak csőlátásához hasonlóan, egy haldokló katonára fókuszált. Azt az arcot egy régi, megsárgult fotográfián többször is látta. – Nagyapa! –hasított belé a felismerés. A katona zubbonyán a vörös folt vészesen terjedt. –Szanitéc! Szanitéc! Segítsen valaki! –sikoltotta, de csak artikulálatlan hang tört fel a torkából. Az egész csatamező mozdulatlanságba merevedett. Minden erejét összeszedve próbált földet érni, de mintha sűrített levegő állta volna útját. Tudta, hogy az idő kerekét nem lehet visszaforgatni. Nagyapa sorsa bevégeztetett.

Nagyanya megkapta az értesítést, hogy férje hősi halált halt az olasz fronton. Egyedül nevelte fel öt gyermeküket. A hatodikat, a kis Jóskát, az apja nem is látta, mert az ő halála után jött a világra. Csak néhány hónapot élt, mert a mama teje a nagy bánatban elapadt. Próbálta feles-tejjel, lisztes kóficcal táplálni, de a kicsi az etetés után görcsöktől szenvedett és sokszor nem maradt meg benne az étel. Egyik borús hajnalon a mama rémülten kelt fel az ágyból. – Jóska már egy ideje nem sírt! A bölcsőhöz kapott, és magához ölelte a csontsovány gyermek kihűlt testét. –A kis Jóska a Mennyországban most már találkozott a papájával – vigasztalta sírdogálva önmagát és a gyerekeket.

Jöttek terméketlen évek, amikor rossz volt a termés, a sok munka semmi hasznot nem hozott. Egyszer a gyerekek arra ébredtek, hogy az anyukájuk elfojtottan zokog. Kérdezték tőle, hogy miért sír. – Mert nem tudom, hogy holnap mit fogok nektek enni adni…- válaszolta. Aztán, ha nagyon keservesen is, de felnevelte mind az ötöt.

Mária látomásszerű álmában egymásután változott a helyszín. Örmények tízezrei mumifikálódtak a sivatag homokján, ahová a törökök üldözték őket, Galícia erődjeiből
lesoványodott hadifoglyok ezreit hajtották Szibéria felé, útjukat katonasírok szegélyezték. Przemysl, a vérszivattyú – emlékezett Mária a történelem órán tanultakra. Krematórium sűrű füstje szállt az ég fele. – Auschwitz! Ez már a II. világháború. – iszonyodott az asszony és most érezte, hogy mennyire fázik. Hófedte csataterek mindenfele, vér, pusztulás, szenvedés. Hirtelen két gombafelhőt terjeszkedett a láthatáron. – Hirosima, Nagaszaki! Gyilkos XX. század! – jajdult fel. -Elég! Elég!

De a rémálom nem ért véget. Afrika tájai tűntek fel, és a ruandai népirtás nyomai. A Száhel övezet, éhínség, kínszenvedés. Egy gyermeket látott, egy fekete kislányt, aki összekuporodva guggolt, mögötte egy keselyű, már várt az áldozatára. Mária lejjebb akart ereszkedni, hogy felemelje a kicsit, vagy legalább a madarat elhessentse, de nem tudott. Egész testében remegett.

És akkor Zoltán hangját hallotta, és keze simogatását az arcán.
-Drágám, nagyon rosszat álmodhattál. – ölelte át.
Mária elmesélte a felkavaró látomását. Zoltán a maga módján vigasztalta, de azok a nyomasztó gondolatok sokszor hatalmukba kerítették az asszonyt. Főleg, amikor egyedül volt otthon. Olyankor összegömbölyödött a kanapén és jobbra-balra billegett, hömbölgött, ahogy a nagymamájától hallotta ezt a kifejezést. Gyermekkorában így ringatta álomba magát.
Aztán a gyerekeknek is tudomására jutott, mi nyomja anyjuk lelkét.
-Anyukám! Mindig is voltak háborúk, amióta csak világ a világ. Már az ősemberek is gyilkolták egymást. Ott engedték ki a gőzt! Utána mindig fellendülés következett. Egyúttal a túlnépesedés is megoldódott.- bizonygatta a fia, a szemében huncutság
bujkált.
-Milyen gőzt?! Jaj, ne mondd már! Nem! Nem kellenek háborúk!
-Kis pontok vagyunk mi a nagyvilágban. – érvelt Zita, a menye, jó szándékkal. – Van saját akaratunk, de az életünket befolyásolják a külső erők, körülmények.
-Azt tudom. – merengett el Mária.
-Anya! Ne arra gondolj, hogy ebben a pillanatban hányan halnak meg erőszakos halállal, hanem arra, hogy hányan ölelkeznek. Tudod, mint az Amelie című filmben. –
terelte el a beszélgetést a fia vidámabb vizekre.
-Nekem az a film egyáltalán nem tetszett! –jelentette ki Mária, de akkora már a fiatalokból kirobbant a nevetés. Zoltán is velük nevetett.
-Ez igazán nem nevetséges! Látom, ti nem vesztek engem komolyan. – vonult vissza sértődötten Mária.
Emésztő gondjairól egyszer beszámolt barátnőjének, Katának, akivel osztálytársak voltak, az általánosban évekig padtársak is. Bár természetük különbözött, a barátság megmaradt. Kata viharos szerelmeket, botrányos szakításokat élt át az elmúlt években.
-Tudod, szeretni kell magadat. – javasolta Máriának Kata, a női magazinokban olvasott tanács szerint. –Állj szembe a tükörképeddel és mondjad, hogy szereted magad. Akkor nem fogsz ilyen szörnyűségekre gondolni. Ha magadat szereted, képes leszel arra, hogy másokat is szeress.
-Úgy látom, nem értesz az egészből semmit. –gondolta Mária, de nem mondta ki. Elhatározta, hogy nem fog többet erről a témáról Katával beszélni.

Zoltán alighogy nyugdíjba vonult, amikor egy gyors lefolyású hasnyálmirigyrák elvitte.
A gyógyszergyárat hamarosan privatizálták, majd bezárták. Aki közel volt a nyugdíjhoz, az nyugállományba vonulhatott. Így járt Mária is.
Zoltán halála, a munkahely elvesztése, a kollégák hiánya, a megváltozott napirend miatt az asszony állapota csak romlott. Egyik délután, amikor már túl volt a második hömbölgésen, betoppant Balázs. Elképedve látta a rendetlen lakást, a mosogatóban az egymásra tornyozott mosatlan kávéscsészéket. A magára és az otthonára mindig adó anyja kócosan, pongyolában, karikás szemekkel gubbasztott a kanapén.
-Anyukám! Tudok segíteni? – próbálkozott.
-Kisfiam, minden rendben. Nem szeretnék gondot okozni…
-Látom, megint sírtál.

-Nem tehetek róla….A szívem szakad meg , ha arra gondolok, hogy ebben a percben is gyerekek halnak éhen. Miért? Miért kell, hogy így legyen? Miért kellenek a háborúk?
– Anyukám , nem tudjuk megmenteni a világot.
-Tudom….
Balázs feldúlva ment haza.
–Anya nagyon rossz állapotban van. – panaszkodott a feleségének. – Valamit ki kell találni. Gyakrabban kell látogatnunk és valamit kieszelni, amivel elfoglalná magát…-Mit gondolsz, ha megtanulná a számítógépet kezelni? – ötletelt Zita. – Neki adhatnánk a laptopomat, beiratkozhatna egy tanfolyamra. Bali is segíthetne neki. Legalább gyakrabban látogatná a nagymamáját. Szerintem működne.
-Nem rossz, de attól tartok, hogy ott is az állatvédők oldalát nézegetné, ahol látná a
sok kínzást.

Máriának volt egy gyerekkori megrázkódtatása. Egy szüreten a lovas kocsi olyan mélyre süllyedt a tehertől, hogy a lovak nem tudták kihúzni. A kegyetlen gazdájuk egy husánggal csépelte őket. Bőrükön látszottak az ütések nyomai. Egész testük megfeszült, tágra nyílt szemükben iszonyat tükröződött. Amikor a kocsis abbahagyta az ütlegelést, az állatok riadtan topogtak, fejüket összedugták. A kislány biztos volt benne, hogy egymást vigasztalják. Többet nem köszönt a férfinek. Évtizedek múlva is maga előtt látta a szerencsétlen állatok vergődését.

Teljes kudarcként élte meg, hogy az állatvédő telepen nem vehetik semmi hasznát. Már nyugdíjba vonult, amikor fellelkesülve elhatározta, hogy majd kijár a város határában lévő menhelyre az elárvult kutyákat gondozni. Második nap fejfájással ment haza, úgy érezte, hogy minden kutya arra kéri:- Engem vigyél haza! Engem! Engem!
-Nem tudom ezt csinálni!–panaszkodott a gyerekeinek.
-Anya! Be kell látnod, hogy a kutyatelep nem neked való hely.
– Gyenge vagyok…Úgy szégyellem magam!
-Nincs rá okod! –ölelte át Balázs.
Még egyszer elment a telepre – Bodriért, a fiatal keverékért, „akinek” melegbarna szeme megigézte. A továbbiakban anyagilag támogatta a menhelyet.

Mária először hallani sem akart az internetezésről. Balázs minden rábeszélő képességét elővette.
-Gondold el, hogy lesz egy saját végtelen tárhelyű lexikonod, …egy saját könyvtárad!
Csak beírsz egy kifejezést és lejön egy csomó válasz. Bali jönne és segítene neked…Így többször találkozhatnál az unokáddal. Talán ez az utolsó érv hatott.
-Na jó, nem bánom. – egyezett bele Mária.
A kezdeti bátortalan ismerkedés után egyre nagyobb biztonsággal kezelte a gépet. Bali türelmesen magyarázott, mutatta a lehetőségeket. Néhány portált is feltöltött, amiről biztosan tudta, hogy a nagyit érdekli. Bevezette a Facebook rejtelmeibe is. Mária jó néhány ismerőst megtalált, távoli rokonokat, régi osztálytársakat.
Egyik nap az „ismerősök keresése” ikonnál jelzés érkezett. Rákattintott. -Jesszusom! A Váczi Tibi!

Váczi Tiborral a középiskolában osztálytársak voltak. A jóképű, sportos fiút körülrajongták a lányok. Bejelölte ismerősnek, megindult köztük a levelezés. Mária megírta, hogy megözvegyült, Tibor beszámolt arról, hogy évekig külföldön dolgozott, ott családot alapított, gyermekei felnőttek, feleségétől elvált és most végleg hazatelepült. Néhány hét után randevúra hívta Máriát a város legelegánsabb cukrászdájába. Az asszonynak nagyot dobbant a szíve, amikor meglátta a férfit.
Tibor még mindig jól nézett ki, arcán a kisfiús mosolyával, haja alig őszült. Órákig beszélgettek, és a búcsúnál hosszasan ölelte Máriát.
Mária haragudott magára. Úgy érezte, azzal, hogy napjában többször gondol Tiborra, és az kellemes érzéssel tölt el, azzal vétkezik Zoltán emléke ellen. Azt fontolgatta, hogy többet nem megy randevúra. Azonban a következő telefonhívásnál mégis igent mondott. Egyre többet találkoztak a kedvenc helyükön, a cukrászda meghitt zugában.

És Tibor egyre gyakrabban töltötte az éjszakákat az asszonynál. Mária kivirult. Nyomasztó gondolatai messze elkerülték. Egyszer azonban mégis mesélt azokról a férfinek.
-A ciánszennyezés óta nem hordok arany ékszert, csak a jegygyűrűmet..És nem hordok bundát sem..
-Tudom. Az állatok miatt. – szólt Tibor.
-Ugye, most azt gondolod rólam, hogy nem vagyok egészen normális?- kérdezte pironkodva.
-Nem! Te vagy a legnormálisabb nő, akit valaha ismertem. –mondta a férfi őszinte meggyőződéssel.

Máriát bizakodással töltötte el, hogy sikerült az anyag kémiai leírása. De tudta, hogy ez az első lépés, a neheze még ezután jön. Hogyan tudja beszerezni a szükséges anyagokat a kísérlethez? Összeszedte a bátorságát és egy délelőtt felkereste az egykori gyár raktárépületét. Jól ismerte a járást, hiszen laborasszisztensként gyakran vételezett a kísérletekhez szükséges vegyszerekből. Kissé megnyugodott, amikor a portán régi, kedves ismerősre talált. Misi bácsival örömmel üdvözölték egymást. A férfit mindenki bácsizta a gyárban, ahol portaszolgálatot töltött be.

-Látja, kedves Mária, már csak én maradtam. Őrzöm ezt a nagy raktárt, amíg fel nem számolják, és el nem szállítják a vegyszereket. Sokat egyenesen a veszélyes hulladék-megsemmisítőbe visznek, mert lejártak.
Udvariasan érdeklődtek egymás hogyléte felől.
-Mária kedves, hogy maga most is milyen csinos! Tudja, hogy régen is nagyon tetszett nekem? – udvarolt Misi bácsi.
Mária úgy meglepődött, hogy majdnem elfelejtette, hogy miért jött, talán még el is pirult.
-Tudja Misi, – szándékosan nem bácsizta –szükségem lenne néhány vegyszerre egy magánjellegű kísérlethez. Egy olyan anyagot szeretnék előállítani, ami szelíddé teszi az embereket…. mindössze néhány gramm kellene egyikből,másikból….
-Csak magának, Mária, csak magának. – állt rendelkezésére készségesen a férfi. – Megoldható, mert az elszállításnál nem mérik le tételesen a tartályokat.
Egy fél óra múlva Mária hazafele igyekezett. Vitte a kincset érő szereket. A konyha hamarosan mini-laborrá változott. Közben Tibor kétszer is kereste a mobilján, az asszony elnézést kért, amiért most nem ér rá.

-A következő feladat a tesztelés. Nincs idő a késlekedésre. – adta ki a következő utasítást magának.
Még aznap késő este, táskájában az anyaggal, elment a Piszkos késdobálónak nevezett ivóba. Az italbolt rászolgált a nevére. A tulajdonos gyakran hívta a rendőrséget az összeakaszkodó vendégek megfékezésére. Amikor Mária belépett, már elég sűrű volt a levegő. Meglehetősen durva vita folyt a sarokban, borízű hangon, egymást túlkiabálva védték a saját álláspontjukat a törzsvendégek.
A férfiak meglepetten nézték az asszonyt.
-Na, mit keresel itt, kisanyám? Biztos eltévedtél. – morogta az egyik.
Mária mit sem törődött vele, a pulthoz lépett, köszönt és egy mentes ásványvizet kért. Felült a bárszékre, és amíg a vizet itta, táskájából elővette a kis fiolát. A tartalmát észrevétlenül a földre csöppentette. Nem kellett sokat várnia. Csakhamar gyökeresen megváltozott a társaság hangulata. A haragjuk elszállt, heherészve koccintottak. Egyikük dalba kezdett. – Akácos úúúút….A többiek is beszálltak.
Mária elégedetten hagyta el a kocsmát. Szeretett volna valakinek beszámolni a sikerről, de még korainak találta.

Másnap a fia, Kata is, és Tibor is hívták telefonon. Mindhármuknak elfoglaltságra hivatkozott és egy későbbi időpontot javasolt a találkozásra. Több anyag kell! De honnan? Hogyan? – jártak a gondolatai.
Megint csak a raktárt kereste fel. Fel kell fedni Misinek a titkát, ha másképp nem megy, és elmondani, hogy miért kell nagy mennyiség az alapanyagokból.
-Már tudom a megoldást! –mondta kis gondolkodás után a férfi. – Üzemi baleset fog történni! Ellenőrzöm a tartályok állapotát és megállapítom, hogy a vegyszer kifolyt, elpárolgott, megsemmisült. Minderről jegyzőkönyvet veszek fel.
Mária örömében megpuszilta a férfi. Megbeszélték, hogy sötétedés után az asszony a hátsó bejárathoz jön a kocsijával, a tizenöt éves Opellel. Addig előkészítette a garázst a tartályok elhelyezésére. Misi segített a be- és kirakodásnál. Sikereket és jó éjszakát kívánva visszament a raktárba.

Mária a töltőgépre egész véletlenül bukkant rá az interneten. Egy tejtermék-csomagoló modernizálta üzemét és a régi doboztöltőt olcsón árulta. –Ez egy csoda! –lelkendezett az asszony. –Éppen ez kell nekem!
Alig várta, hogy reggel legyen. Felkereste a jól ismert autókereskedőt és eladta neki az Opelt, amit még tőle vettek annak idején Zoltánnal. Hazaérve rögtön felhívta a töltőgép tulajdonosát, aki örült, hogy máris akadt vevője. Mária megkérdezte, hogy vállalja-e a házhozszállítást és a gép beüzemelését. Azon kívül legalább ezer darab kisebb méretű dobozra is szüksége lenne.
-Természetesen, némi felárral. – jött a válasz.

Koraestére már lejött az első joghurt feliratú doboz. Nem sietett, nem kapkodott, óvatosan kezelte a gépet, nehogy baj történjen. Éjfélre valamennyit megtöltötte. Már azt is tudta, hogy kitől kér segítséget a terjesztésben.
Most örült igazán, hogy jártasságot szerzett az internet világában és hogy Zoltánnal akkoriban elvégzett néhány hónapos angol nyelvi tanfolyamot.

Steinhauser Klára

(folytatjuk…)

Mese felnőtteknek a szelídség gránátjairól - első rész