15 éves korában lett katona, 18 évesen már részt vett Napóleon oroszországi hadjáratában, megkapta a francia Becsületrendet, tábornok lett a lengyel szabadságharcban, irányította Bécs védelmét 1848 októberében, az erdélyi magyar hadsereg parancsnoka lett decemberben, s végül török tábornokként fejezte be rövid életét 56 éves korában. Milyen hadvezér volt ez a „kis szürke ember”, akit Petőfi saját atyjaként tisztelt, s akiről több költeményt is írt?
1849. március 21-én délután Debrecennek, 1849. január eleje óta a magyar kormányzat székhelyének lakói nagy betűkkel nyomott, szembetűnő plakátokra figyeltek fel. A hirdetmények tudatták, hogy „Bem, a magyar hadsereg jeles tábornoka martius 15-én a népszabadság évnapját, a nemzethez méltó ünnepéllyel szentelte meg. Ez napon éjjeli 11 órakor kiveré a muszkákat a vöröstoronyi útszoroson át Oláhországba.” A derék cívisek azt is megtudhatták, hogy a képviselőház aznapi ülése „a derék tábornokot altábornaggyá kineveztetni s a magyar hadi rend nagy keresztével megtiszteltetni rendelé”. Végre egy győzelmi jelentés – gondolhatták a debreceni atyafiak. Azt azonban kevesen tudták, hogy Bem József tábornok nem csupán a magyar szabadság születésnapját ünnepelte meg 1849. március 15-én. Egy nappal e jeles haditény előtt a tábornok 55. életévébe lépett, s alighanem ez volt az egyik legszebb születésnapja addigi öt és fél évtizedes pályafutása során.
A fiatal tüzértiszt
Józef Bem 1794. március 14-én született a korábban az egységes Lengyelországhoz, ekkor a Habsburg Birodalomhoz tartozó galíciai Tarnów városában. A család sziléziai eredetű volt, az iparoscsaládból származó apa, Andreas jogot végzett, s előbb a lwówi városi tanácsnál dolgozott, majd ügyvéd volt a tarnówi nemesi bíróságon.
A gyenge testalkatú Józef Bem ifjúkoráról keveset tudunk. 1807-ben a krakkói középiskola tanulója volt, amikor jelentkezett a Napóleon oldalán harcoló lengyel seregbe. A lengyel hazafiak abban reménykedtek, hogy Napóleon segítségével helyreállíthatják az egységes Lengyelországot. Illúzióikat az is erősítette, hogy Napóleon 1807-ben létrehozta a Poroszországról leszakított Varsói Hercegséget, s azt 1809-ben újabb területekkel növelte…
(További részletes életrajza ITT olvasható)
Magyarországra érkezése
1848. november 3-án reggel 4 órakor egy futár kopogtatott be Kossuth Lajosnak, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökének pozsonyi szállására. A futár egy rövid levelet nyújtott át az elnöknek. A levélben – amely valami irtózatos macskakaparással íródott – a következők állottak: „Bem tábornok Johann Schneider név alatt megérkezett. Megszállt a főőrtanyán, s várja az utasítást, hol és mikor láthatja őnagyméltóságát, Kossuth urat.”
Kossuth csakhamar üzent Bemért, s még aznap találkoztak is. „Bem generális itt van. Szolgálatát ajánlja. Elfogadom” – írta lakonikus rövidséggel az Országos Honvédelmi Bizottmány Pesten tartózkodó tagjainak. Majd beszámolt arról, hogy Bem szerint rövidesen várható a cs. kir. fősereg összpontosított támadása.
A fent idézett, egyes szám harmadik személyben írott rövidke levéllel kezdődött meg annak a – Jókai által „kis szürke embernek” nevezett – tábornoknak a magyarországi pályafutása, aki anyanyelvén kívül kitűnően tudott franciául és németül, de csaknem tíz hónapos magyarországi tartózkodása alatt csupán néhány szót tanult meg magyarul. S akit ennek ellenére olyannyira imádtak a katonái, hogy csak Bem apóként emlegették.
Bemnek nem volt könnyű dolga. Az 1848 októbere óta folyó erdélyi harcokban az ottani magyar csapatokat egyik vereség a másik után érte. Az észak-erdélyi magyar csapatok Csucsa környékére szorultak vissza; Háromszék kivételével egész Erdély a cs. kir. csapatok és a román fölkelők uralma alá került. Ugyanakkor a magyar kormányzat a többi hadszíntéren ideiglenesen beálló hadműveleti szünetben számos erősítést irányított az észak-erdélyi hadsereghez, köztük már harctéri tapasztalatokkal is rendelkező cs. kir. sorezredi, határőr-, huszár- és honvédalakulatokat is. A korábban csak szükségből mozgósított nemzetőr-alakulatok többsége pedig ekkorra már elhagyta a tábort. Azaz a tábornok egy viszonylag ütőképes sereg élén kezdhetett támadásba.
Bem hadtestparancsnoki kinevezése jókora – utóbb igazolást nyert – merészségre mutatott Kossuth részéről.
Erdély felszabadítása
November 22-én Kossuth értesítette, hogy az Országos Honvédelmi Bizottmány elfogadta ajánlatát, s alkalmazni fogja a magyar hadseregben, egy hét múlva pedig megbízta őt a felső-erdélyi hadsereg vezetésével.
Bem beköszöntője rövid volt és határozott: „Uraim, a kormány engem e hadsereg teljhatalmú főparancsnokává nevezett ki. Én önöktől feltétlen engedelmességet kérek; aki nem engedelmeskedik, azt agyon fogom lövetni. De fogok tudni jutalmazni is. A múltról nem beszélek. A parancsokat rögtön kiadom. Elmehetnek” – mondta a szilágysomlyói főhadiszálláson lévő tiszteknek.
Erdélybe indulása előtt Bem megígérte Kossuthnak, hogy a hadsereg a karácsonyt a november végén elveszett Kolozsvárott fogja tölteni. És így is történt. Bem hamar fölismerte, hogy a cs. kir. csapatok nem elég erősek egész Erdély megszállásához. Ezért előbb az Észak-Erdélyben található cs. kir. erőket támadta meg, s miután több vereséget mért rájuk, január elején a Borgói-szoroson át Bukovinába űzte őket. Ezután 1849. január elején délnek fordult, s összeköttetésbe lépett a magyar utánpótlás legfőbb bázisát jelentő Székelyfölddel, január 13-án bevonult Marosvásárhelyre, s ott azonnal elrendelte a székely székekben az újoncozást és honvédalakulatok szervezését.
Ezután némileg elsietett támadást indított Nagyszeben ellen, amely vereségbe torkollt. Bem visszavonult Vízaknára, itt azonban február 4-én egy elsietett támadásban súlyos vereséget szenvedett. Az ezt követő visszavonulásban elveszítette serege és tüzérsége több mint felét. Egészen Déváig vonult vissza, itt azonban egy hadosztálynyi erősítést kapott Arad alól Damjanich János tábornoktól, illetve Zaránd megyéből. Az erősítések birtokában február 9-én Piskinél fényes diadalt aratott Puchner Antal altábornagy főerői felett.
Ezután ismét Észak-Erdélyben termett, ahol nemcsak az osztrák, hanem a január végén Erdélybe bevonuló orosz erőkkel is szembe kellett szállnia. Március 2–3-án Medgyesnél Puchner vereséget mért Bem csapataira; Bem ezután Segesvárra vonult vissza. Puchner úgy érezte, Bem végre a kezében van. Nagyszabású bekerítő hadművelettel akarta megsemmisíteni Bem seregét. A lengyel tábornok azonban észrevette, hogy Puchner fedezetlenül hagyta a Segesvár–Nagyszeben közötti utat. Így aztán villámgyorsan Nagyszeben alá vonult, megverte a városból elé kivonuló orosz védőőrséget, majd az így hadműveleti bázisát veszített s részekre tagolt osztrák és orosz erőket Erdély kiürítésére kényszerítette. Ezzel a magyar honvédsereg első nagyszabású támadó hadművelete ért sikerrel véget…
A nyári hadjárat
Bem terve Erdély csaknem teljes felszabadítását követően az volt, hogy a délvidéki magyar erők segítségére siet. Április közepén megjelent a Bánságban, a temesvári erődöt laza ostromzár alá vonta, s az itt állomásozó cs. kir. csapatokat, illetve az Orsovánál Malkowski altábornagy parancsnoksága alatt betörő volt erdélyi cs. kir. hadtestet Havasalföldre űzte. Bánsági hadjárata valóságos diadalmenet volt. Júniusban a román felkelés fellángolása és az orosz intervencióról érkező hírek miatt azonban visszatért Erdélybe.
Ekkor ugyanis már világos volt, hogy a cs. kir. csapatok segítségére jelentős orosz sereg vonul be Magyarországra. Ezzel is magyarázható, hogy Bem nem vállalta el a honvédsereg fővezéri tisztét, amit Kossuth Lajos kormányzóelnök júniusi nagyváradi találkozójukon felajánlott neki: úgy vélte, hogy előbb meg kell védenie Erdélyt az inváziótól.
A nyári hadjáratban Bem kb. 40-45 000, felerészben nemzetőrökből, frissen kiállított honvédekből és szabadcsapatokból álló seregének kellett megvédenie a testvérhazát az orosz és osztrák hadsereg több mint 50 000 emberével szemben…
Tény, hogy Bem nem aratott komoly győzelmeket a nyári hadjáratban, s hogy ennek egyik oka éppen az erőkoncentráció hiánya volt. De végül is csak sikerült augusztus elejéig megóvnia direkt és indirekt eszközökkel a Székelyföldet az elözönléstől; a moldvai betöréssel egy hétre blokkolta a szövetségesek erdélyi előnyomulását. S noha július 31-én Segesvárnál vereséget szenvedett Lüders orosz gyalogsági tábornok főerőitől, de aztán azok háta mögött – megismételve tavaszi haditettét – augusztus 5-én ismét elfoglalta Nagyszebent. Az augusztus 6-i nagyszeben-nagycsűri ütközetben azonban már valóban döntő vereség érte; az orosz és osztrák erők azonban így is csak augusztus második felében, a magyarországi hadiesemények lezárulását követően érték el Erdély nyugati határait. Tegyük hozzá, Erdélyből nem lehetett megnyerni a szabadságharcot, tehát ha Bem valamivel sikeresebb, akkor sem igen tud döntő fordulatot adni a hadieseményeknek.
Bem augusztus elején a Bánságba sietett, s Temesvárnál átvette a magyar főerők parancsnokságát. Augusztus 9-én döntő csatát vívott Haynau cs. kir. főseregével, s az ellenséges tüzérség fölénye, no meg a magyar lőszertartaléknak az ütközet előtt történt továbbküldése miatt itt is vereséget szenvedett. Bem azonban továbbra sem érezte reménytelennek a helyzetet. Visszatért Erdélybe, s csak a magyar csapatok teljes demoralizálódását látva döntött az újabb emigráció mellett…
Bem augusztus 23-án lépett török területre. Mivel úgy vélte, hogy az Oszmán Birodalom és Oroszország nemsokára háborúba keveredik egymással, szeptember 17-én áttért a mohamedán hitre, s belépett a török hadseregbe. A török hatóságok azonban – a nyugati nagyhatalmak tanácsára – igyekeztek elkerülni a konfliktust, s Bemet a szíriai Aleppóba vezényelték. Itt 1850 őszén még megakadályozta, hogy a környékbeli arab lakosság kifossza a várost, rövidesen azonban ágynak esett, és december 10-én meghalt. A székelyek Bem apója nem volt még hatvanéves.
Bem apó hamvai csak 1929. június 30-án érkeztek „haza” szülővárosába, a dél-lengyelországi Tarnówba. A vonat útja, miután az Isztambul–Szófia–Belgrád útvonalon Magyarországra érkezett, valóságos diadalmenet volt: minden településen küldöttségek, egyesületek, zászlóerdő és óriási tömeg fogadta.
A szarkofág felirata, amely egy park kis tavából emelkedik ki, magyar, lengyel és török nyelven tájékoztat Bem életrajzi adatairól. Magyar felirata így hangzik: „BEM APÓ, a magyar szabadságharc legnagyobb hadvezére”. A tábornok igazi emlékműve azonban mégsem ez, s nem is a budapesti Bem-szobor, hanem inkább az a néhány sor, amelyet a nagy magyar költő, Bem segédtisztje, Petőfi Sándor – az a kemény nyakú és derekú magyar költő, aki a szabadságharc majdnem minden, útjába kerülő tábornokával összeveszett – írt róla:
„S ha volna ember, kit mint
Istent imádanék,
Meghajlanék előtted
Térdem, meghajlanék”
(Forrás: rubicon.hu, szerző: Hermann Róbert)
(SzK)
