-De külön gyűjtjük! –válaszolták szinte egyszerre az unokák, mert tudták, hogy úgy kell tenni.
-Nagyon helyes! – dicsérte meg őket nagyanyó. –Úgy is kell tenni. Nagyon örülök, hogy olyan sokat és szépen rajzoltok. De nézzétek, ezen alig van valami, csak irka-firka.
-A ceruzámat próbáltam rajta. –szolt az iskolás.
-De egy egész lap kellett hozzá? – méltatlankodott a mama. –és ezeknek a szép tiszta hátuljára még lehetne rajzolni, vagy festeni. És ezekre is…..
Aztán mesélni kezdett.
-Egy kis magocska szállt a társaival az őszi szélben, majd földet ért. Az avarban szundikált tavaszig. A nap melegére ébredezni kezdett, gyökeret eresztett és kis hajtást növesztett. Nőtt-növekedett a kis fa, és egyre terebélyesedett. Ágai között madarak raktak fészket, odújában mókusok találtak otthonra, szorgalmas hangyák meneteltek a törzsén, a gyökereknél bogarak mocorogtak.
Aztán egyszer csak hangos gépek jöttek. A fa éles fájdalmat érzett. Lefűrészelték a törzsét. Majd kisebb darabokra vágták. Elszállították egy papírgyárba. Ott aztán aprították, zúzták, sok vízzel áztatták, szűrték, préselték, fehérítették, kiszárították. Már nem is hasonlított a fára. Szép fehér papír lett belőle. Végül darabolták. Könyvet, füzetet, szalvétát, és még sok mindent készítenek a papírból. És írólapokat is. Ezek a lapok is így készültek.
A gyerekek szó nélkül kiszedegették a kosárból a lapokat, elgondolkodva kisimították. Hamarosan egy –egy szép, színes rajzot adtak át a nagyanyónak, aki szeretettel mosolyogva megköszönte.
s.k.
