A két gyerek egymás kezéből kapkodta a látcsövet, és olyannyira belemerültek a látványba, hogy még fagyi reményével is alig lehetett őket asztalhoz csalni. Nem voltak velük minden nap, de a nagyszülőknek minden este jelenteniük kellett, szóban és képben is, hogy aznap mennyit emelkedett a falak magassága.
A héten néhány napon át én is a konyhaablakban ragadtam. Csupán azért hajoltam ki ebből a végtelenített önkéntes karanténból, mert elviselhetetlen zaj szűrődött be a lakásba és hajtott a kíváncsiság, honnan ered. Attól kezdve nem volt mese, én is úgy ottragadtam az ablaknál, akárcsak a két kisfiú tavaly. Most már bátran mondhatom, hogy nagy élvezettel néztem végig egy U alakú útszakasz néhány napon át tartó felújítását a Patkó utca egyik szegletéből. Nem nagy ügy, volt már az eltelt majd negyven év során sok ilyen toldozás-foldozás a környékünkön, de olyant, amit a napokban itt láttam, még nem tapasztaltam soha. Mintha munkásruhába öltözött katonák lettek volna, olyan precízen, kiszámítottan dolgoztak egymás kezére az emberek, gördültek, perdültek a kis bobcat-ek, mint a balerinák az Erkel Színház deszkáin. Itt mindenkinek megvolt a kijelölt helye, sehol nem volt egy felesleges ember, az egész úgy ment, mint a karikacsapás, mint egy előre betanult látványos műsor, amikor mindenki nem csak magára vigyáz, hanem arra is ügyel, nehogy a másiknak a lábára lépjen.
Először a járdaszegélyt törték fel fúrógéppel, a sittet, a törött szegélyeket egy másik gép lapátolta egy nagy teherautóba. Amíg elfordultam egy pohár vízért és lebeszéltem egy rövid telefont, majd ismét odaragadtam az ablak elé, addig már majdnem kivájták valamennyi új járdaszegély helyét. Végignéztem, ahogy katonás rendben egymás mellé helyezték az új szegélyköveket. A csapat egyetlen tagjára hárult másnap az a munkafeladat, hogy a kivájt helyre illessze a köveket, precízen, egymástól egyforma távolságra, és persze óvatosan, az előre kifeszített és rögzített „zsinórmérték” mentén. Az a fiatalember, aki bizonyára ennek a munkafolyamatnak volt a felkent mestere, eszméletlen gyorsasággal és ügyességgel helyezte és kalapálta gumikalapáccsal helyére a köveket. Ketten jobbról-balról követték, figyelték őt – jómagam meg fentről drukkoltam a sikerért. De egyszer sem kellett hívatlan prókátorként lekiáltanom nekik, hogy „Uraim, ácsi! Azt a követ ott öt centivel odébb kéne rakni…”.
Mint ahogy a kiskutyák megszokták, a munkások itt is előre kijelölték a nekik szükséges területüket, zsinórt is húztak. Kellett a hely, ahol forogni tudtak a kecses kis bobcat-ek, és fordulni tudtak az óriás teherautók. Addig nem mentek haza, amíg a kis gép be nem szórta betonnal a megfelelő helyre beillesztett köveket, amelyeket utána még meg is kellett igazítani, hogy meglegyen a kellő távolság a kövek között, és a kellő magasságuk az aszfalttal. Ezt a munkát már más szakemberek csinálták. Érezhető és élvezhető volt látni, hogy itt minden egyes apró és fontos munkafolyamatnak megvan a bejáratott rendje, itt percre pontosan dolgoznak a gépen ülő munkások, és persze azok is, akik épp olyan fontosak, mert nekik kell azonnal eltakarítani, megtisztítani a terepet. Mindenki tudja, mikor, merre lépjen, hogy ne legyen a társai lába alatt. Ezután jöhettek a már bevetésre várakozó betont feltörő és felszedő gépek, hogy felszántsák a betont és az aszfaltot, és behányják mindet a hatalmas és erős lapátjaikkal a teherautókba. Akkor már alig volt ott ember. Néhányan már csak álltak, nézelődtek, vagy műanyag flakonjaikból kortyolták a vizet. Amikor délután elhagyták a terepet, csak a lecsupaszított, foltos, girbegurba út és a kifeszített piros-fehér szalag jelezte ittlétüket.
Reggel ugyanezen a felszántott úton szaladtam le a masszázs-stúdióba, és ezen igyekeztem haza. Annyira girbe-gurba volt a felület, hogy vigyáznom kellett, nehogy elessek. Volt, ahol kilátszott a csupasz föld, néhol beton- vagy aszfalt maradékokat lehetett látni. Vajon hogy lesz ebből sima felület? – gondoltam magamban. De amikor néhány óra múltán, megint csak odasettenkedtem az ablakhoz, már az út fele le volt burkolva, koromfeketén csillogott, és alig lehetett érezni a friss aszfalt nehéz illatát. Az emberek itt is remekül összedolgoztak egymással. Volt, aki a felületet simították tükörsimává, mások összelapátolták, ami felesleges, mindeközben egy kis gép ide-oda hengerelte az utat. Nem túlzok, mire a végére értek, az emberek már nem lapáttal, hanem hatalmas partvissal szedték össze a morzsás aszfaltmaradékot…
Akkor tűnt fel nekem a nagy nézegetés közben, hogy nini, itt mindenki egyforma drapp színű trikót visel. Az is látszott, hogy a trikók hátán van valami felirat. Bizonyára a vállalkozás neve, gondoltam. Lemenjek, ne menjek? Megnézzem és írjam le a cég nevét? Végül maradtam. Úgy gondoltam, maradjon névtelenül a cég. Ehelyett maradjon meg az emléke azoknak az embereknek, akik itt nem vendégmunkásként, nem alkalmi munkásként, talán nem is közmunkásként, hanem egy fontos szakma jeleseiként mutatkoztak be városunk néhány itt és a közelben lakó polgárai előtt, és tettek bizonyságot felkészültségükről. Maradjon meg azoknak az emléke, akik részt vettek ebben a látványosan levezényelt – vagy talán minden lépésében megtervezett – produktumban, profi fel- és levonulásban, és azoknak is, akik a gépeikkel varázsoltak meg, akik a két kezük munkájával hagytak nyomot maguk után.
Nem tudom, kik voltak, honnan jöttek az emberek, akik itt dolgoztak értünk, és akiket én kis emberkéknek láttam az ablakon át. De tudom, hogy a valóságban sokkal nagyobbak ők a maguk életében. Lehet, hogy ők is viselik a falusi és a városi élet ellentmondásos terheit, de bárhogy legyen, azt kívánom, hogy kísérje ittlétüket a mi köszönetünk és megelégedésünk.
R. V.
(A kép illusztráció)
