Én mostanában kezdtem el hasonlókat tapasztalni a 13 éves lányomnál, aki az utóbbi időben a legártatlanabb kérdéseimet is támadásnak veszi. Például a „Mostál már fogat?” egy olyan klasszikus, amiből aztán észrevétlenül vita kerekedik. Tulajdonképpen állandó kontroll alatt kell tartanom magam, mert vagy olyat kérdezek, amitől megsértődik, vagy ciki vagyok.
Szerinte én semmit sem tudok, semmit sem értek, és humorom sincs. Bár a lelkem mélyén reménykedem, hogy ezt csak kifelé mutatja, legbelül pedig tudja, hogy okos vagyok, értelmes, és természetesen vicces is. Ez az egész lehetne nagyon fárasztó is – és igazából néha az -, de a hozzáállás nagyon sokat tud segíteni. Nem. Nem a kamasz hozzáállásán kell fogcsikorgatva dolgozni, hanem a sajátunkon.
Vedd elő a gyermekkori naplódat!
Bármennyire is utálod visszaolvasni magad abból az időszakból, amikor még a „lesz”-t két „sz”-el írtad, olvass, és csodálkozz! Forgathatod majd a szemeidet, hogy tényleg így gondolkoztál. Mert azokban aztán lesz minden. „Bárcsak elválnának a szüleim!” „Szeretem Jocót, miatta még hazudtam is!” „Ma sem oda mentem, ahová anyáméknak mondtam.” „Utálom Dórit! Utálom a szüleim! Utálom a tesóm! Utálom magamat is!” Ja, és a klasszikus: „Ma sem történt semmi.”
w
