A szovjet Vörös Hadsereg katonáinak rossz híre messze megelőzte érkezésüket. Az anyák féltették lányaikat az erőszaktól, a fiatalasszonyokat is rettegéssel töltötték el a frontot átéltek jajkiáltása. Kevés családban maradt otthon a családfő, a férfiember, aki valamelyest védelmet nyújtott volna a nőknek.
A front elől három menekülő vonat indult Budaörsről. Az egyik, feltételezhetően az utolsó, 1944. december 8-án. A menekülők Türingiában, Lipcse és Jena körzetében találtak átmeneti elhelyezésre.
Ezen kívül több család lovas kocsival menekült nyugatra. „1944. november 29-én öt lovas kocsival indultunk a visszatérés reményében, többek között a Frank, a Schmidt, a Tierhold család tagjai”. (adatközlő:Schmidt Mátyás.)
Senkinek sem volt könnyű a döntést meghozni: választani a biztos rosszat, vagy a bizonytalan ismeretlent egy idegen országban? Hogy mennyi feszültség dúlt az emberekben, azt jól bizonyítja az az eset, amikor Budaörsről már elindult a menekülők szerelvénye, de Biatorbágyon egy ideig vesztegelt. Akkor egy lány ledobta a batyuját – „Én nem megyek sehova!- felkiáltással leugrott a vonatról. Őt követte az anyja is és inkább visszamentek Budaörsre. (adatközlő: Herzog Erzsébet) Az már csak a sors kegyetlen arculcsapása, hogy később ők sem kerülték el a kitelepítést.
Reiter Károly pékmester azt mondta a családjának:- „Ha az oroszok ideérnek, akkor oda is eljutnak, és mi ott idegenek leszünk.(Németországban) ” Hazájához való ragaszkodásáért nagy árat fizetett – az életét. Hadifogságba került, és miután betegségben, nélkülözésben elhunyt, tömegsírba temették. (adatközlő: ifj.Reiter Károly, a fia)
A front elöl elmenekültek abban a reményben szálltak a vonatra, hogy a háború után visszajönnek. Keserves hányattatás, nélkülözés, kiszolgáltatottság várt rájuk. Azt, aki mégis mindenáron vissza tudott jönni, kémgyanús egyénnek minősítették és arra kötelezték, hogy naponta (később hetente) jelentkezzen a rendőrségen.
Különösen nehéz szívvel indultak azok a kitelepítettek, akiknek a hozzátartozóik még nem tértek vissza a hadifogságból, vagy az internálásból.
Reiter Károly: – Indulnunk kellet, és apámról nem tudtunk semmit..
Posch Helene: – A férjem karácsony előtt otthon volt. Aztán soha többet nem hallottam hírt felőle.
Koroknay Ágnes: – Még az indulás előtt a Vöröskereszttől megkaptuk az értesítést, hogy apánk március 31-én Sopron közelében életét vesztette.
Kruck János:”Mire hazaértem a hadifogságból sem a szüleimet, sem a menyasszonyomat nem találtam már otthon.”
Mivel az egyszerre induló családok együtt maradhattak, egy vagonba szállhattak, az élelmiszert elosztották egymás között. Egy vagonba, a szemtanúk emlékezete szerint, átlagosan harminc személy került.Szinte valamennyi szerelvény hosszabb-rövidebb ideig várakozott az állomáson. Az első egy éjszakát, a harmadik például három napot. Az oka az volt a visszaemlékezők tudomása szerint, hogy nem jutott elegendő mozdony. A várakozást arra használták fel a férfiak, hogy még hazamentek néhány szükséges holmiért.
Már éppen indulóban volt a 3. szerelvény, amikor sietve jöttek a Fra-Ma (Francia-Magyar Pamutipar) gyárból és mentességet igazoló iratot hoztak Herzog József és családja számára. A megbecsült szövőmester szaktudására a továbbiakban is igényt tartott a gyár. Itthon maradhattak.
Lips Mátyásné Michelberger Mária: – Nagyon szomorú volt a búcsúzás, amikor már el kellett engedni egymás kezét.
Josef de Ponte, kitelepített budakeszi művész rajza
Útközben
A kitelepítés a leghidegebb hónapokban, január-februárban zajlott. Ezért akik megtehették, egy kis vaskályhát állítottak a vagonba. Fát még útközben is tudtak gyűjtögetni. Szemtanúk emlékezete szerint egyszer az egyik tűzhely felborult, amikor a vonat nagyot rándult. De sikerült rövid időn belül eloltani a tüzet. A napokig tartó út alatt a mamák a gőzmozdony forró vizében mosták ki a kicsik pelenkáit.
Többen emlékeznek arra, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt tagjai élelmet osztottak egy-egy állomáson. Fertőtlenítésen mindenki átesett. – „Nem kérdezték, hogy tetvesek vagyunk-e. Jól beszórtak valamilyen porral.” (adatközlő:Kindtner Terézia)
Rövid két hét alatt hét kitelepítő szerelvény indult a budaörsi vasútállomásról.
- szerelvény Indulás:1946.január 19. Érkezés:Hockenheim, Mannheim
2. szerelvény Indulás:1946.január 22. Érkezés:Neckarzimmern – Mosbach
- szerelvény Indulás:1946.január 26. Érkezés:Aalen-Heilbronn
- szerelvény Indulás:1946.január 27. Érkezés:Bad Mergentheim
- szerelvény Indulás:1946.február 1. Érkezés:Tauberbischofsheim
- szerelvény Indulás:1946.február 3. Érkezés.Öhringen-Künzelsau
- szerelvény ndulás:1946.február 5. Érkezés: Karlsruhe
- augusztus 23-án elindult a 8. szerelvény is, az már Budafokról. Nyolcvan család, 357 személy Németország keleti zónájába, az egykori NDK-ba került.
Az első szerelvényen a híveivel önként ment Nyíri Tamás,budaörsi káplán, a negyedikkel Ritter Lőrinc , budaörsi származású pap, az ötödikkel Kálózdi Nándor, budapesti kórházlelkész utazott, lelki támaszt nyújtva a rászorulóknak.
Forrás: Jogfosztások Budaörsön
Marchut Réka: Töréspontok
Budaörsi családok lll.
s.k.
