„Nem messiás-e minden újszülött?
Fénylő csillag, mely feltűnt a családnak,
S csak későbben fejlik szokott pimasszá”
Ezt írja Madách Az ember tragédiájában. Tizenhat évesen még nem értettük, hogy a magyartanárunk miért tartotta megtanulandónak ezt az idézetet. És még sokáig nem értettük. Kismamaként sem, amikor kezdetben még csak boldogan beszéltünk a szívünk alatt növekvő babához, aki nemsokára már ott szuszogott a karunkban. Nem értettük azt sem, amikor – és valljuk be, nem kevés megvetéssel hallgattuk -, amikor barátnőink vagy ismeretlen anyák kijönnek a sodrukból, felemelik a hangjukat vagy türelmetlenül beszélnek 2-3 éves gyermekükkel. Szinte mindig csak az anyák. Minek kellett ezeknek gyerek? Szerették valaha ezt a csöppséget? És elhatározzuk: mi, ha lesznek gyermekeink, mindig kedvesek és türelmesek leszünk velük. Szeretet és következetesség – ennyi az egész, és minden flottul fog működni.
Többször olvastunk már erről kedvenc női magazinjainkban. De el kell telnie két-három évnek, mire megértjük.
A mai magyar viszonyok között az anyák nagy része, ha teheti, otthon marad két-három (testvérek esetében még több) évig a gyerekekkel, az apa pedig éppúgy jár dolgozni a munkahelyére, mint annak előtte. Az anya dolga a gondozás, a sétáltatás, az éjjeli felkelés, a háztartás, egyedül dönt rengeteg apró – majd később kevésbé apró – kérdésben, ő van 24 órán át a gyerekkel, nap nap után egyedül küzd és fegyelmez. Amit az apa lát ebből, az édeskevés. Ha jó fej, hazajőve játszik a gyerekekkel, beszélget velük, de bizony igen gyakran az történik, hogy a hazatérő családfő egy gyors puszi után leül a számítógép elé és nem robbantható ki onnan éjszakáig.
A gyermek pedig természeténél fogva nehéz eset. Nem úgy eszik, nem úgy alszik, ahogyan az anyja szerint kellene, mindenhová felmászik, folyamatosan, megállás nélkül feszegeti a határokat. Az anya először szépen kér, utána kevésbé szépen, végül kirobban és kiabál.
Mit rontottam el?
A kiabálás oka az eszköztelenség. Ez az a helyzet, amikor már sehogy máshogy nem tudja elérni, hogy a gyerek végre rá figyeljen. Mindezzel egy ördögi kör veszi kezdetét A gyerek ugyanis rászokik arra, hogy egy bizonyos hangszín alatt már nem is reagál az anyai szóra. Így lesz egyre több és több a kiabálás és egyre kevesebb az örömteli pillanat. Az anya pedig minden este magába roskadva fekszik az ágyban: mit rontottam el?
Sokan azt mondják, hogy segíthet, ha a nő visszamegy dolgozni, ez azonban nem mindenki számára megoldás. Valóban hatásos lehet, ha találtok olyan munkakört, amelyben örömeteket lelitek, vagy lehetőségetek van részmunkaidőben otthon is elvégezhető munkát találni, ez azonban nem mindenki számára elérhető. Napi nyolc óra munka mellett logisztikázni a bölcsőde (és óvoda) meg az otthon között pedig épp olyan idegőrlő, mint az otthonlét – megtámogatva nem kevés lelkiismeret-furdalással. A munkába való visszatérés egy idő után általában szükségszerű, többnyire azért, mert az egy fizetés és a gyes nem elég a megélhetéshez, de a türelmetlenségre ez ritkán jelent gyógyírt.
Beszéljetek!
A megoldást inkább a családon belül érdemes keresni. Lehet, hogy át kellene gondolnotok, hogy mit csináltok a napi teendőitekben rosszul? Vigyetek rendszert a hétköznapjaitokba. Ha vannak nagyszülők, ha jó velük a kapcsolat és megtehetik, időnként kérhetjük a segítségüket. Ha nagyobb gyerekek is vannak a családban, ők is kaphatnak feladatot. Ne hallgassatok, ne cipeljétek a terheket a végsőkig, ne roppanjatok bele a büszkeségetekbe, mert nem ettől lesztek jó anyák. A hallagásnak csak rossz vége lehet. A legfontosabb az őszinteség. Beszéljetek! Jeleznetek kell a férjeiteknek, ha úgy érezitek, hogy túl nagy súly van a vállatokon, és vegyétek rá arra, hogy ő is vegye ki a részét a teendőkből, és változást szeretnétek elérni a családi munkamegosztásban. Rettenetesen fontos, hogy bírjátok ki, hogy nem veszitek ki a felvállalt feladatot a kezéből csak azért, mert kezdetben kissé ügyetlen, és azt , amit csinál, azt ti gyorsabban, jobban, rutinosabban meg tudnátok oldani. Nehéz megállni, de bírjátok ki, hogy nem veszitek át a pelenkázással szerencsétlenkedő, a rántást kondérban készítő, az altatással rendre kudarcot valló férjetek kezéből a feladatot. Mert ha kiveszitek a kezéből, azzal csak arra kondicionáljátok, hogy ő úgysem jó ebben vagy abban, majd én megcsinálom. Ez rövid távon kényelmes neki, de hosszú távon nem jó senkinek. Ehelyett, inkább azon törjétek a fejeteket: hogyan tudjátok támogatni őt abban, hogy legalább majdnem profi legyen bármilyen feladat megoldásában, mint ti. Lehet, hogy biztatással? Esetleg békén hagyással? Vagy ha beavatjátok a nektek már jól bevált trükkjeitekbe?
Kerüljétek a celeb anyák „vallomásait”!
Ha néha sikerül kiszabadulnotok a mókuskerékből, talán könnyebben tudjátok majd magatokévá tenni a másfajta fegyelmezési módszereket, mint például az értő hallgatás és a pozitív megerősítés. Olvassatok sokat az interneten, lapozgassatok nevelési szakkönyveket (akadnak köztük nagyon jók), vagy beszélgessetek a barátnőitekkel és anyatársakkal: ők hogyan csinálják. Ez utóbbi talán azért is a legjobb megoldás, mert ilyenkor lelki támaszt is adhattok egymásnak, és érezhetitek, hogy nem vagytok egyedül. De a kizárólag lelkiismeret-furdalást keltő cikkeket és a magamutogató celeb anyák „vallomásait” kerüljétek el messziről! Ne kövessétek őket a médiában, mert aki azt állítja, hogy náluk mindig, minden a lehető legtökéletesebben működik, az nem mond igazat. És nektek nem egy hamis kép kergetésére van szükségetek…
Forrás: családnet
(RV)
