Pontosabban fogalmazott erről annak idején az iskola igazgatója: „Egy héttagú zárt csoportban osztották meg egymással az iskolatársaikról készült képeket, amelyek más zárt csoportokban terjedtek tovább. A diákok ezeket a kategóriákat nem maguktól találták ki, sajnos az internet adta nekik ezeket a lehetőségeket. Szerintük csak ártatlan szórakozásról volt szó, ami rosszul sült el. Nyilvánosan nem hozzáférhető a besorolás, kizárólag ezekben a zárt csoportokban terjedt szét. A készítők nem akarták ezt nyilvánosságra hozni”.
Hangsúlyozta: „A lista készítőit az iskola felszólította, hogy kérjenek bocsánatot azoktól a diákoktól, akiknek a képét felhasználták és magyarázzák el nekik, hogy semmiféle rossz szándék nem volt mögötte, senkit sem akartak kigúnyolni, megsérteni. Az érintetteknek el kell tüntetniük a fotókat az összes felületről, ahol azok megjelentek, és a pedagógustanács előtt is kell felelniük a tettükért. Az iskola vezetése úgy véli, az öt diáknak nagyobb büntetés az, hogy szembenézzenek azokkal, akiket esetleg megsértettek azzal, hogy negatívan sorolták be az általuk kreált valamelyik kategóriába.”
Aznap, amikor eljutott a tanári karhoz az alkalmazásban készült lista, minden osztályban osztályfőnöki órákat tartottak az iskolában, hogy megbeszéljék a történteket és felhívják a diákok figyelmét arra, hogy ártatlannak tűnő dolgokkal is mekkora kárt lehet okozni. Mindemellett szeretnének megfelelő szakembereket meghívni az intézménybe, akik elbeszélgetnek a diákokkal a problémáról. Az iskola vezetősége és tanári kara teljes mértékben elhatárolódik mindennemű kirekesztéstől. Minden érintett diák meg fogja kapni a büntetést, amiért ennyire meggondolatlanul, diáktársait lenézve cselekedett. A diákok egy olyan alkalmazást használtak, amelyben előre elkészített sablonok alapján lehet listázni például filmeket, ételeket, játékokat, színészeket, sportolókat, tárgyakat, egyszóval tényleg bármit.
Megkérdeztek egy pszihológust is…
…a történtekkel kapcsolatban, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy az iskolák diákjainak azt is meg kell tanulniuk életük során – leginkább már otthon, a családban vagy az iskolákban, akár a nevelőintézetekben is -, hogy hol van a határ a vicc és a túlzás között. Erre a legjobb példa a becenév és a csúfnév használata. „A becenév az, ami a másiknak is tetszik – magyarázta az a pszichológus, akivel annak idején felvette a kapcsolatot az iskola. – „Viszont ha nem tetszik neki, akkor az már csúfolódás vele, de akár zaklatás is lehet belőle, ha valakit csak azért is folyton azon a néven szólítom, amit ő nem szeret hallani. A mostani eset egy olyan iskolai viccelődésnek indult, ami granálódott, elterjedt. A listakészítő diákok lazán kezelték diáktársaik képeit, de valójában nagyon komolyan visszaéltek a személyiségi jogokkal. Természetesen alaptézis kellene, hogy legyen mindenki számára az, hogy a „másiknak ne csináld azt, ami neked is rossz”. Ezek a diákok azonban nem adták meg az alapvető tiszteletet társaiknak, nem működött bennük az az érzés, hogy egy közösséghez tartoznak. A történetben világosan érzékelhető az empátia hiánya, olyannal szórakoztatták magukat, amivel a többieknek ártottak” – magyarázta a szakember.
Éreznünk kell, ha túllépünk a megszabott határokon
Aláhúzta aztán azt is, hogy „ha iskolai zaklatás történik, nemcsak az áldozattal, hanem az agresszorral is foglalkozni kell, mondhatjuk azt: ő is támogatásra szorul, hiszen nem tudjuk, hogy a tettét miért követte el. Ugyanakkor teljesen büntetés nélkül sem lehet hagyni az ilyen eseteket, mert a diákoknak igenis meg kell tudniuk húzni a határt a jópofának tűnő viccek és a szándékolt bántás között. A pszichológus szerint mindenképpen tanácsos a külső segítség, lehet a számítógépek, az okostelefonok biztonságos kezelésével, a személyiségi jogokkal foglalkozó szakértőt elhívni a iskolába, és együtt beszélgetni a diákokkal arról, hogy mi a tisztelet és tiszteletlenség. Persze ezt az osztályfőnöki óra keretében is meg lehet tenni, ha felkészült a tanár és az ő szavaira hallgatnak a gyerekek.
„Meg kell adni mindennemű információt számukra, tudatosítani kell bennük, hogy érezniük kell, ha túllépik a határokat. Persze el kell gondolkodni azon is, hogyan lehet a megelőzést beépíteni az iskolai mindennapokba. Lehet csapatépítéssel az osztályokon belül vagy kis
csoportokban, de akár az egész iskolában is” – mondta. „De fontos lenne az is, hogy a fentiekhez hasonló esetekben nem csak az érintett diákokkal, hanem akár az egész osztállyal pszichológus is foglalkozzon, hiszen itt agressziót kifejező kategóriák is megjelentek a listán, ami világosan arra enged következtetni, hogy ez esetben nem csak egy ártalmatlan gyerekcsíny történt.” Feltette azt a kérdést is: „Vajon hova futhatott volna ki ez a történet, ha nem sikerül megállítani?”
Szerinte nagyban befolyásolja a diákokat az is, hogy nem akarnak kitűnni kortársaik közül, de sok mindent azért csinálnak, mert követik a többieket. Megemlített egy gimnáziumot is, ahol az egyik informatika szakos tanártól megtudta, hogy ott a nyolc- és a négyosztályos tagozaton is foglalkoznak a tanórákon a digitális tér veszélyeivel.
Az iskola egyik tanára elmondta: „A gyerekekeink tisztában vannak vele, mire kell odafigyelniük, hogyan kell megvédeni az adataikat. Mi folyamatosan tartunk beszélgetéseket még az ötödikeseknek is az internet veszélyeiről. Elméletben mindannyian jól tudják, mit szabad és mit nem, de a gyakorlat egészen más, és ezt ők sem tagadják. De sokakat már annyira beszippantja az online-világ, hogy egyáltalán nem gondolnak bele a lehetséges rossz következményekbe, mintha egyáltalán nem érzékelnék a dolgok súlyát. Szinte az életük minden mozzanatát megörökítik, megosztják másokkal, sokan elfelejtik az elméletben tanultakat, és csak sodródnak az árral” – mondta a tanár. Szerinte nagyban befolyásolja a diákokat az is, hogy nem akarnak kitűnni kortársaik közül, de sok mindent sokan azért csinálnak, mert követik a többieket.
Az egyik szülő véleménye nagyon figyelemre méltó volt ebben a kérdésben. Egyikük úgy nyilatkozott, hogy „talán kissé fel van fújva és nagyobb nyilvánosságot kapott ez az eset, mint amekkora valójában a baj”. Szerinte: „Természetesen beszélni kell róla, ám nem lehet ehhez a témához könnyelműen hozzáállni. Leginkább azt kell elmagyarázni a gyerekeinknek odahaza és az iskolában is, hogy ami egyszer kikerül a világhálóra, azt már soha nem lehet visszavonni. Minden, ami ott van, bármikor illetéktelenek kezébe kerülhet. Azonban az is világossá vált számomra – mondta végezetül – , hogy mi, szülők, felnőttek, tanárok, akik együtt élünk velük, neveljük és szeretjük őket, sokszor már azt sem tudjuk a mai világban, hogy mi mindentől, mikor és hogyan kellene őket megvédenünk….”
xxx
Tanárok, szülők és diákok. Lehet, hogy hasonlítunk egyben-másban egymásra, de nem vagyunk egyformák. Ám a jó tanárok már előre tudják, hogyan fog reagálni egy-egy szülő a gyermekükkel kapcsolatos különböző iskolai jelzésekre. Nézzük csak, hogyan…
Előfordul, hogy a családban az anyuka engedékenyebb, mint az apuka, aki mindjárt felkapja a fejét azon, ha a gyereket olykor megfedi valamelyik tanára. Előfordul, hogy anyuka ilyenkor apukát nem minden esetben avatja be a történtekbe. Csak az ő titkuk marad…
Talán az csak ritkán esik meg, hogy a diák által elmesélt iskolai történet hallatán valamelyik szülő (általában a haragos apukák) piszokul, durván, mindenki előtt szidni kezdik a tanárt, már veszik a kabátjukat és azonnal rohannak az iskolaigazgatóhoz. Az anyukának vagy sikerül megfékeznie őt vagy nem… (Ma már nem csak illő, de kell is bejelentkezni…)
Az sem feltűnő ritkaság, ha meg sem hallja a szülő a remegő gyerek hangját. Minek, amikor végül történetmesélés nélkül is azonnal csattan a pofon, ha valamelyik tanár meginti a kis gonoszt…
Van, hogy egyáltalán nem érdekli a szülőket az, ami a suliban történik. Úgy nevelik a gyereküket önállóságra, hogy az ő felelőssége mindaz, ami vele az iskolában történik vagy amit csinál. Nem tanulta meg a leckét, amiatt? Az ő baja, nem fogják felvenni a gimibe! (Az én időmben az volt a fenyegetés: „Ha nem tanulsz, mehetsz szemétszállítónak…” Ma ez egy jól fizető, de nagyon nehéz szakma!). Eesetleg elhangzik olykor-olykor az is, hogy „hülye vagy te, gyerek…?” A gyerek meg szorong tovább…
Gyakran a mama is túl szigorúan akarja megbüntetni a gyereket valamilyen bukfence miatt, amit a közös gyermekük elmesélt, de ugyanazért a szemtelenségért vagy beszólásért az apuka csak egy nagyot nevet a történeten. Eredmény: szülők közti balhé..
Egy családon belül viszont nagy felfordulást okozhat a szülők eltérő véleménye, amikor a gyerekük ügyes-bajos iskolai viselkedéséről rossz hír érkezik, és (ritkán vagy gyakran?) intővel az okostelefonjában tér haza. Mindketten „a gyerek előtt, de mindig a gyerek érdekében” mondják a magukét, olykor keményen szidalmazva egymás nevelési szokásait. Ilyenkor a gyerek története örömére eltörpül, mert ilyenkor már minden leginkább a győző történetébe fajul…
Talán a legszomorúbb az, amikor megtörténik valami „furfangos kudarc”, és a szülők hallgatással vagy okostelefon-elvonással reagálnak és a gyerek a közös megbocsátás ideje alatt hallgat és csak azt hallja: „Gyere ide,indulunk!, Ne rohanj vagy vidd le a szemetet!, Oltsd el a lámpát!” , vagyis csak a szokásos szülői vezényszavakat érzékeli. És persze a meleg szülői ölelést is nélkülöznie kell. A telefon elvonása esetén gyakran előfordulhat, hogy csak azt érik el vele, hogy gyűlik, gyűlik a gyermeki gyűlölet és harag (amit persze ő igyekszik ügyesen eltitkolni), de rosszabbik esetben szemtelenkedni, „pofázni” kezd a szüleivel.
Mesélhetnék sok verésről… De vannak olyan szülők, akik ilyen esetben leülnek a gyerekkel vacsora után a pamlagra, elolvassák az adott tanár vagy az osztályfőnök levelét és meghallgatják, mit állít a gyerek. És látva lelkiállapotát, megnyugtatják és lefektetik. Majd megbeszélik egymással, hogy miképp reagáljanak a történtekre. Reggel már a gyereket is beavatják: mi lett az ő – általa is elfogadható – válaszlépésük. De lehet ilyenkor kicsit dörgölőzni is a kis bűnösnek, ha ellenzékbe kerül…
Anyukák, apukák, gyerekek és tanárok! A szívemből súgom önöknek a titkot: fontolják meg minden, gyermekük érdekében kiejteni kívánt és minden tanár ellen tenni akaró szavaikat, csekedeteiket, lépteiket! Minden – reméljük csak ritka – alkalommal, a számukra ilyen, valóban nehéz, esetleg megalázó helyzetekben is, előbb mindig gondolkozzanak el, és csak azután lépjenek tovább! És ne feledjék: a túlszeretés is bűn, mert meggyengítheti a diákokat, a túl-büntetés pedig soha nem épít, inkább gyűlöletet, érzéktelenséget éleszt sokakban. Bizony, bizony még a kisebbekben is… Hiszek benne, hogy a fenti, legutolsó szülői reakcióval is meg fognak próbálkozni az attól ma még nagyon távol álló szülők. Hiszen van, érezhető, tapasztalható! Látjuk és érzékeljük ma is sok-sok családban ennek a csendes megértésnek a szelíd, békés, jó hatását. Csak nyerni lehet vele. Éljen bennünk a remény, hogy ebben a tanároknak, szülőknek, tanároknak és diákoknak is erősen megnehezült, akár felfordultnak is nevezhető világunkból soha nem fog eltűnni az a kölcsönös szeretet és megfontolt gondolkodás a szülők, gyermekek és tanárok között, amelynek a megmaradásáért sokan küzdünk és imádkozunk.
iszen ezek nélkül nincs igazi, egymást támogató, szerető család, ami mindennek a szilárd alapja…
R. V.
(A kép illusztráció)