A globális élelmiszerellátási láncban a megtermelt élelmiszerek mintegy egyharmada végzi hulladékként, amely körülbelül 1,3 milliárd tonnát tesz ki évente. Magyarországon mintegy 1,8 millió tonnára becsülik az évente keletkező élelmiszerhulladék mennyiségét. Ezek nagyobbik része háztartásokban meg vendéglátóhelyeken, készételt készítő helyeken termelődik és személyenként évi 68 kilóra becsülik.
Ennyit a sokatmondó statisztikai adatokról.
Amikor elolvastam, azonnal beugrott, hogy nem is olyan régen, de még a Covid előtt ilyesmiről beszélgettem egy régi ismerősöm barátjával. Neki az a munkája, hogy a város egyik részében egy hatalmas tartállyal felszerelt autóval végigjárja az iskolákat és begyüjti az ebéd maradékát. „Hatalmas pazarlás folyik már ott is, ahol nem főznek, csak melegítik, ami a központi konyháról érkezik, és persze kiporciózzák – mondta. – Azon a területen, amit én járok be nap mint nap, gyakran előfordul, hogy nem csak a tányérokon hagyott hatalmas mennyiségű maradék landol a kukákban, hanem a megfőzött ételek is. Sokszor gondolok arra, hogy hányan tudnának ebből megvacsorázni…”
Számomra nem volt újdonság mindez, inkább megerősítés. Mert valóban így van, ismerős anyukáktól, nagymamáktól is hallom: a gyerek már megint otthagyta az ebédet… A gyerekek sem tagadják azt, hogy ha nem fogukra való a napközis menü, akkor az nekik uncsi, és meg sem kóstolják. Válogatósak a mai gyerekek? Vagy soknak találják a tányérukra kimért adagot? Előbb csak belekóstolnak, majd kijelentik, hogy nem ízlik – és mehet a moslékba?
Unalmas lehet a fiatataloknak a múlt regéit hallgatni, de valahogy mindig előjönnek az aktuális mai történésekhez tartozó történeteim. Most csak azt említem, hogy édesapánk mindig három keresztet rajzolt a kenyér hátára, és csak azután kezdte meg. És ha lehullott egy darabka kenyér, felvettük és csókot leheltünk rá. A kenyér szent eledel volt az otthonokban akkortájt…
Szemétsziget
Negyven esztendeje élek a budaörsi lakótelepen, ahol az évek során a szemétszállítással is akadtak némi gondok. Kénytelen-kelletlen kitérek erre is, hiszen van összefüggés az élelmiszervásárlás és az élelmiszerpazarlás között.
A házakhoz tartozó szeméttárolók nem igazán nyújtanak épületes látványt. Látjuk már a rácson át is a színes zacskókból kikandikáló csontokat, kiszáradt vekni kenyereket, tányérokról lekapart ételek garmadát, zöldség és gyümölcshéjat, romlott lekvárt félig telt üvegben, kinyitatlan konzervdobozokat, száraz, penészes kiflivégeket, süti- és tortamaradékokat papírtányéron, no meg mérhetetlen mennyiségű tépett, koszos nejlonszatyrot, műanyag dobozokat, rongyokat, ruhaneműket és vizes palackokat és boros, sörös üvegeket.
Minden, minden mennyiségben ott van a kukában, amit nem lehet a vécén lehúzni.
Lehet erre kezeket mosva harsányan azt válaszolni, hogy hiszen van szemétsziget, miért nem oda viszik a szemetet, ahol szelektíven gyűjtik? Látták már valaha eme kis szigetecske méretét? Látták akkor, amikor a szelektíven gyűjthetők összeborultak és már majdnem az ajtóig ért a sok odavaló és nem odavaló szemét? Nyilvánvalóan írásban és telefonon is érkeztek panaszok, melyek hatására már a választott képviselők is felszólaltak, mert érzékelhető, hogy történt előrelépés, már a Covid alatt és utána, és gyakrabban ürítik a tárolókat. A figyelmeztetés, hogy oda csak a lakosság szemete kerülhet, talán bejött azoknak a cégeknek, kereskedőknek is, akik kisebb-nagyobb vállalkozásokat vezetnek, de ez a tárhely még mindig kevés. Naponta nem lehet takarítani, fertőtleníteni és otthonról odavinni sem a napi ételmaradékokat vagy bármi mást, a lakásokban sem lehet több napig tárolgatni valalmilyen tartályban, amibe hamar bele is ragadhat. Ezt helyben, minden házban egyformán kellene megoldani.
Féloldalas modernizáció
A mi házunkban sokáig működőképes volt egy beépített szemétledobó rendszer, de sajnálatos módon a lakók között akadtak néhányan, akik a megbüdösödött bablevest, meg talán még a felmosóvödörben megmaradt vizet is oda öntögették. Bedobtak vastag dobozokat is, amit a gondnoknak kellett kipiszkálni, végül egy ismeretlen hibájából kigyulladt és kilyukadt az egyik emeleten a cső, és a házunkban azóta mindenki a saját szemetének az ura lett…
Nekünk a házban van egy saját kukázó lakónk is. Ó saját tulajdonosi minőségével élve (pontosabban visszaélve) lelkesen kukázik, majd minden „reggel, este, meg éjszaka”. Beszáll velünk a liftbe, zsebe, szatyrai, lakásában a kád, a szobák, az előszoba tele van kikukázott plüss állatokkal, dobozokkal, szeméttel, ételmaradékokkal. Évek óta élünk ilyen faramuci „szimbiózisban” vele, tehetetlenül. Szemétszállítási napokon pedig, amikor már kinn állnak a rogyásig telt tározók, érkeznek az ismeretlen ismerősök, nem csak kenyérmaradékot jöttek keresni. Ma már a kidobott és még ehető élelem a favorit.
Panelben lakom negyven éve, az mondják, mindenhez hozzá lehet szokni. A szemétszállítás is épp olyan lassan és épp olyan féloldalasan modernizálódott mifelénk, mint sok minden más az eltelt évtizedek alatt. Ma már a kukásautó gombnyomásra felemeli a hatalmas tartályt tele szeméttel, óriási dolog, hogy ennek köszönhetően már nem az embereknek kell karjaik erejével felemelni, majd visszatenni a szemetes tartályokat, és nem nekik kell beszórni a szemetet agép hasába, a gép ezt megteszi maga. Sokszor elnézem, ahogy erősen meg is rázza a tartályt, hogy teljesen kiürüljön.
De még ma sem tudom igazán elképzelni, hogy a mi körülményeink között miként lehetne okosan megoldani a szelektív szemétgyűjtést, ha egyszer komolyan vennénk a dolgot, és aminek előbb-utóbb meg kell történnie. A családi házakban ez már működik, külföldön is megoldották. Erről valaki csak annyit mondott egyszer, hogy itt a szeméttároló heyiségekben jering a levető ls a kukák fedele is passzol.
Ne akarjunk többet
Vajon azok, akiknek a dolga lenne ezt a projektet kimunkálni, foglalkoznak azzal, hogy mikor és hogyan lesz ez megvalósítható, amikor talán még csak ott tartunk, hogy ha lenne ilyen, akkor őrt is kellene állítani a kukák mellé, aki ellenőrzi, hogy mindenki betartsa a legfontosabb parancsot: milyen szemét, hova kerüljön, mondjuk a sörösdoboz ne kerüljön- az ételszemetes kannákba…
Az otthonainkban megmaradt, de még felhasználható ételek sorsát is hasznossá lehetne tenni, ha lehetne. De az ilyen kezdeményezések is holtpontra jutnak, persze most még reménytelenebb a helyzet a járvány idején. Még a mi saját kukázó emberünknek se juthat belőle, de ő akkor is örül, ha ott talál rá egy kidobott és kiszáradt zsemlére…
Marad önmagunk visszafogása, megfékezése, tűrése. Vásároljuk mértékkel az élelmiszert és éljünk mértékkel minden téren! Legyünk elégedettek az eléggel, ne akarjunk többet! De ha megtehetjük, nyissuk ki szívünket és adjunk másoknak is abból, amiből nekünk több jutott!
R. V.
