Nem hagy nyugodni egy ma átélt esemény. Húsvét hétfőjén ragyogó reggelre ébredtünk, amikor nemcsak Jézus feltámadását ünnepeljük, hanem a természet újjászületését is.
Az ég felhőtlen kék volt, a tavaszi fák színpompás virágaikkal csábítottak ki a szabadba. Minden kellék meg volt tehát egy kis lazításra. A lakótelepen róttuk a köröket majd leültünk egy padra, nagyokat szippantottunk a levegőből, hallgattuk a madarakat.
Kellemes perceket töltöttünk így gondolatainkba merülten, amikor nem messze tőlünk egy légpuska dörrenést hallottunk. Felálltunk és egy kicsit előre sétáltunk az előbbi hang irányába. Mi lehetett ez kérdeztük egymást? Majd odaértünk egy kis szürke tetemhez. Egy galamb volt. A feje körül vértócsával.Láttam már elhullott galambot, de ilyen szomorúan szánalmasan levadászva még sosem.
Elborzadtam. Ki tehette ezt? Ki lehet ilyen elvetemült? Csak álltunk szó nélkül, és méltatlankodva. Abban a percben haszontalannak véltem minden gondolatomat ami arról szólt hogy most majd megjavul az ember.Hogy a sok szenvedés amelyet csak az elmúlt hetekben kellett átélnünk, ráébreszt és elborzaszt. A természet intő jeleket küldve, fellázad és a ránk zúdított járvánnyal figyelmeztet bennünket arra, hogy valamit nem jól csináltunk. Naponta reménykedünk, hogy a baj elmúltával majd jobbra fordul minden és az ember megjavul.
A ma délelőtti esemény azonban világosan rámutatott arra, hogy az ember sosem fog megjavulni. Milyen intő jel és figyelmeztetés kell még ahhoz, hogy tanuljuk meg becsülni a természetet, a benne lévő élőlényeket, szeressük egymást, hogy ne gyűlölködjünk, ne öljünk, ne lopjunk, ne áskálódjunk, ne kívánjuk el a másik javát csak azért, hogy nekünk több legyen.
Tudom sokan haragszanak a galambokra mert valóban nincsenek jó helyen itt a tízemeletes házak között, ezek az amúgy szép madarak próbálnak valahogy teret találni maguknak, ahogy tudnak. Nem jó ez a galambnak sem és az itt élő lakóknak sem.De ez még nem indok arra hogy céltábla legyen belőlük.
Major Edit
