Június első vasárnapja minden évben a pedagógusoké. Ezen a napon már 1952 óta köszöntik Magyarországon a köznevelésben és a felsőoktatásban dolgozókat, hagyományosan ekkor adják át a kiváló tanítói és tanári okleveleket, kitüntetéseket.
Az óvodákban, iskolákban ilyenkor általában apró ajándékkal, kis műsorral köszöntik nevelőiket, tanáraikat a gyerekek. Az idei tanévben azonban ez az ünnep is más. Nem tornyosulnak a virágcsokrok a tanári szobák asztalain, mert bár az intézmények a járvány után már újra kinyithattak, az élet még nem tért vissza a rendes kerékvágásba, a többség még csak távolról köszöni meg az osztályfőnöke vagy a kedvenc tanára, tanárnője erőfeszítéseit.
Az elmúlt hónapokban Magyarországon pedagógusok ezrei mutatkoztak meg új oldalukról, tették a dolgukat korábban nem tapasztalt kihívások közepette, szokatlan körülmények között.
A pedagógusi pályán sok a sikerélmény és persze a kudarc is, ráadásul a mindennapi helytállás, küzdelem eredménye bizony gyakran csak évek, évtizedek múltán mutatkozik meg. Mégis megéri, mert semmivel össze nem hasonlítható érzés a mosolygó gyerekarcok látványa, néhány kedves szó, a tanítványok csillogó tekintete, amikor büszkén újságolják, hogy melyik jó nevű középiskolába jutottak be, amikor a magát addig megközelíthetetlennek mutató kamasz is könnyes szemmel búcsúzik a ballagáson, és persze sokat számít a szülőktől kapott elismerés is.
Bandur Erzsébettel, a budaörsi Nyugdíjas Pedagógus Klub elnökével emlékeztünk a pályánkon eltöltött évekre. Valamennyi klubtalálkozón kifogyhatatlanok vagyunk e témából, a régi történetekből, egykori óvodásaink, tanítványaink emlékeiből.
Igaz, hogy amikor mi még aktívak voltunk, kevesebb oktatási intézménye volt városunknak. Ennek, meg az egymás iránti érdeklődésnek köszönhetően sokkal jobban ismertük egymást, többet találkoztunk. Tudtuk például, hogy ki melyik óvodában dolgozik.
Erzsikével szívesen visszaemlékeztünk a közös pedagógus napokra, ahol is minden óvodai dolgozó együtt ünnepelt, amikor a városvezetéstől köszönetet kaptunk az egész évi munkánkért.
Valamennyiünknek van egy fiókja, vagy egy dobozkája, amiben a régi, emlékeinket őrizzük, – fényképeket, albumokat, gyermekrajzokat. Alkotóik már felnőttek, legtöbbjük már gyermekeiket viszik az óvodába, iskolába. Elolvasok egy-egy nevet és felvillan egy kedves arcocska…Igen! Lilla – aki nagyon nehezen szokott be, Nemrégiben bejelölt a neten. Vagy Balázs, aki szinte napokig „sztrájkolt”, nem evett, nem ivott. Aztán egy ügyes óvodás lett belőle. Most egyetemre jár. Sokáig tudom böngészni a csoportképeket, vagy az ünnepélyekről készült fotókat. Évtizedekkel ezelőtt készültek, de mintha tegnap lett volna…..
Ebből az alkalomból szeretnék az én tanáraimra is emlékezni, akik a biai általános iskolában tanítottak szépre-jóra. Szeretném, de már nem tudom megköszönni nekik.
s.k.