Forgatókönyvekkel kezdted az írást, a közösségi médiában is visszaköszön a filmmániád, mégsem készült mozgóképváltozat egyik könyvedből sem. Miért?
Voltak megkeresések, tárgyalások is, de végül egyik ötlet sem valósult meg. Utólag örülök, hogy így alakult. A regények megfilmesítése mindig kockázatos, nagyon tudnak sérülni az eredeti művek, ugyanis az elvárásoknak nehéz megfelelni. A megkeresések kilencvenkilenc százaléka egyébként A Szent Johanna gimi-sorozattal kapcsolatban érkezett, amit elsőre túl nagy falatnak gondoltam.
Pedig én is el tudnám képzelni sorozatként.
Ez egy naplóregény, ráadásul a cselekménye sem annyira pörgős. Egy tinilány hétköznapjait mutatja be, és én forgatókönyves fejemmel tudom, mennyi mindent kellene rajta változtatni ahhoz, hogy izgalmasabb, filmre vihetőbb legyen, és biztos vagyok abban, hogy az olvasók ezeket a változásokat nem fogadták volna el. Az a sorozat úgy van, ahogy van, és ebből az olvasók nem engednek. Én pedig tiszteletben tartom ezt.
Egyszer azt írtad, sehonnan sem inspirálódsz, én mégis mindig „amerikai tinifilmként” képzelem el a regényeidet. Véletlen a hasonlóság?
Az amerikai sulis vonal leginkább A Szent Johanna gimire jellemző, de szándékosan magániskolának írtam, hogy szabad kezem legyen. Ez volt az első ifjúsági művem, ami 2000-ben jelent meg. Mai fejjel látom gyermekbetegségeit és hibáit, de már nem változtatok rajta. Tisztában vagyok azzal, hogy mi volt benne a túlzás, de tudom, hogy az olvasók pont ezt szeretik. A többi regényem valóságszerűbb, mostani sulis sorozatom – ami a napokban jelent meg – egy belvárosi gimnáziumban játszódik. Én is az amerikai tinifilmeken nőttem föl,
biztosan hatottak rám, ráadásul később amerikai forgatókönyvírást tanultam. Sokan mondják, hogy filmszerűen írok, és erre egyébként büszke vagyok.
Hogyan írsz egy könyvsorozatot, és hogyan egy egykötetes regényt?
Másféle hozzáállást követel meg mindkettő. A sorozat megírása hosszabb, fegyelmezettebb folyamat, ott nagyon tudatosan kell tervezni, mert akár évekig ugyanazt a történetet írom. Némely könyvsorozatnál előfordul, hogy az első részek a legnépszerűbbek, és idővel lankad az olvasói érdeklődés, úgyhogy külön büszke vagyok arra, hogy az én sorozataim a végén érnek a csúcsra.
Milyen érzés lezárni egy sorozatot?
Fájó, olyan mint egy szakítás. Megvisel, hogy el kell köszönnöm a történettől és a
szereplőktől. Az egyrészes regényeknél ezt nem érzem, ott nem kötődöm annyira a történethez, és ha véget érnek, bármibe azonnal belekezdhetek, szabad a pálya.
Mintha az olvasóid is jobban kötődnének a sorozataidhoz…
Az olvasók számára hosszú élmény egy-egy könyvsorozat. Az Iskolák Országos Versenye két trilógia, tehát hat kötet, a Bexi hat, A Szent Johanna gimi nyolc. Sokkal inkább velük maradnak ezek a történetek, mint az egykötetes írásaim.
Regényeid főszereplői tizenéves lányok, akik budapestiek, és értelmiségi családból származnak. Ugyanez a társadalmi réteg az olvasói célcsoportod is?
Nem feltétlenül. Hogy értelmiségi család, azt nem szokták említeni, de azt mindig
megkapom, hogy budapesti, tizenéves lány a főszereplő. Nem tudatos ez a választás, de ez már így marad. Jól érzem magam ezekben a karakterekben, könnyen írok róluk. Bár azt gondolom, a műveim nem kifejezetten főszereplő-centrikusak, inkább a társaság, a hangulat és a cselekmény az érdekes és fontos.
Van könyved, amelyik nem olyan fogadtatást kapott, mint amilyenre számítottál?
Amikor tavaly megjelent a 40 nyári nap, az vízválasztó volt a pályám szempontjából. Ez egy coming of age könyv (olyan történet, amely a szereplő felnőtté válásáról szól – a szerk.), és kommunikáltam is az olvasók felé, hogy ez más műfaj, mint amit megszokhattak tőlem és tisztában voltam azzal, hogy ez csak egy szűk réteget szólíthat meg. Egy tizenkilenc éves lány pályakezdéssel kapcsolatos problémáiról szól. Erre a könyvemre kaptam a legtöbb negatív
visszhangot. A legnagyobb problémát a borító jelentette, amelyet én találtam ki, de utólag már látom, hogy hibás koncepció volt, mert ezzel a címmel és borítóval sokkal inkább egy könnyed nyári olvasmányra számítottak az emberek.
Szóval lehet, hogy írsz még hasonló könyvet?
Egy ideig nem, de nem azért, mert zavart a fogadtatás, hanem mert a 40 nyári napba mindent beleírtam, amit ezen a műfajon belül szerettem volna megcsinálni. Egyszer viszont szívesen írnék egy road movie-hoz hasonló könyvet, de az nem most lesz, mert a következő három évre már be vagyok táblázva.
Mit szóltál ahhoz, hogy A Szent Johanna gimi sikerét látva hasonló könyvek jelentek meg a boltokban?
A Szent Johanna gimi sikere engem is meglepett, nem számítottam ilyen élénk fogadtatásra. De amikor rájöttem, hogy nemcsak az olvasóknak, hanem más kiadóknak és szerzőknek is feltűnt a sorozat sikere, azt nagyon rosszul éltem meg. A mai napig jelennek meg a Szent Johannához hasonló könyvsorozatok, de ma már – ennyi kötettel a hátam mögött – inkább büszke vagyok arra, hogy a könyveim inspirációt jelentenek más szerzők számára.
Az új regénysorozatod miben lesz más, mint az eddigiek?
Mindenben. A Szent Johanna gimi egy budai magániskola volt, kis osztálylétszámmal, ráadásul naplóregény-formátumban írtam. A Belvárosi Deák-sorozat egy nagy létszámú, belvárosi iskolában játszódik, nem naplóregény, nem is szeptemberben kezdődik, még csak nem is osztálytársakról szól.
(Hogy miért nem árult el Leiner Laura semmit az új könyvéről, azt csak akkor értettem meg, amikor elolvastam az első nyolcvan oldalt. A szerző ugyanis az olvasót is nyomozni küldi Ronival, a főszereplővel együtt, tehát eleinte pont annyira keveset tudunk, mint ő. A fülszöveg szerint Roni egy üzenet nélküli képet kap egy névtelen Instagram-fióktól, melyen Bálint, a fiú, akivel randizik, egy másik lánnyal csókolózik. Ronit azonban jobban érdekli, hogy ki küldhette a képet, mint hogy megbeszélje Bálinttal – ezt az egy dolgot kifejezetten sajnáltam. A történet (izgalmas része) csupán a fülszövegben foglaltak után kezdődik, miután Roni kibogozza a szálakat, maga is csatlakozik az 1200 diákot számláló gimnázium X nevű csapatához, melynek célja megoldani a minden diákot érintő problémát, legyen szó barátok kibékítéséről, egy randi megszervezéséről vagy akár egy elsős beilleszkedéséről. Az X csapat (és az olvasó) döbbenten figyeli, ahogy az iskola „legmenőbb” diákjai is segítséget kérnek tőlük, hiszen az ő életükről mindenki azt hiszi, hogy tökéletes, és kiderült, hogy nem az. Ez pedig egy olyan fontos üzenet, ami miatt minden tizenévesnek kezébe kellene vennie ezt a könyvet.)
Egyszer azt nyilatkoztad, hogy nem olvasol kritikákat. Miért nem?
Főleg a saját mentális egészségem miatt. De ez a jó és a rossz kritikára egyaránt vonatkozik. Tehát nem arról van szó, hogy bezsebelem a dicséreteket, és a negatív kritikáról nem veszek tudomást. Inkább arról, hogy abban a pillanatban, amikor megjelenik egy kötetem, én azt lezárom, mert utólag már úgy sem tudok javítani a rajta. Ha stilisztikai vagy tartalmi hiba van a könyvben, azt persze kijavítjuk.
Hogyan jutnak el hozzád a visszajelzések?
A közösségimédia-oldalamat én kezelem, ezért ha direktbe nekem írnak, az eljut hozzám. De a könyves oldalak kritikáit nem olvasom. Minden íróbarátom azt mondja, hogy ha oda felmennek, utána romokban hever a lelkiviláguk.
Hogyan éled meg a népszerűséget?
Eleinte nehezen éltem meg, ha felismertek. Ma már boldog vagyok, hogy ez így van. De ehhez fel kellett nőnöm.
Korábban említetted, hogy nem fogyasztasz műveket abban a műfajban, amelyben alkotsz. Honnan tudod, mi az aktuális trend, mit vár a közönség?
Nagyon sok kutatómunkát végzek. A szórakoztató és ifjúsági irodalom kapcsán erre valószínűleg nem gondolnak az emberek. Ahogy idősebb leszek, egyre távolodom attól a korosztálytól, amelyikről írok. De nem lehetek „felnőttebb” náluk, mert akkor hiteltelenné válik a történet. Úgyhogy rengeteg tartalmat fogyasztok erről a korosztályról. Videókat, filmeket nézek, kommenteket olvasok. Az Iskolák Országos Versenye második trilógiája kapcsán annyi kommentet olvastam el ahhoz, hogy hiteles legyen az ottani kommentszekció, hogy egy idő után már majdhogynem én is úgy gondolkodtam.
Nagy felelősség a tinik példaképének lenni. Mi a legfontosabb üzeneted számukra?
Mindig figyelek arra, hogy a könyveim ne csak szórakoztassák az olvasóimat, hanem mondanivalójuk is legyen számukra. Ilyen üzenet például az egymás feltételek nélküli elfogadása. Számomra az egyik legfontosabb dolog a világon. Próbálok jó értékrendet közvetíteni, de nem szoktam erőszakosan, direkt tanító jelleggel üzeneteket belerakni a könyvekbe.
Milyen kapcsolatod van a magyar irodalmi szcénával?
Alapvetően zárkózott típus vagyok és csak lassan sikerült nyitnom az olvasók és más írók felé is. Először tavaly voltam kint az Ünnepi Könyvhéten, és ott nagyon sok mindenkivel megismerkedtem. Azóta több barátom is van a könyvszakmában.
Mióta saját kiadód van, változott az, hogy milyen mértékben fogadod el a szerkesztői javaslatokat?
Ez nem változott. A munkafolyamat úgy néz ki, hogy ha elkészül a kézirat, azt először a nővérem olvassa el, ő az előszerkesztő. Az ő javaslatait és véleményét mindig elfogadom. Amikor a szerkesztőhöz jut a kézirat, neki már nincs vele sok dolga, de természetesen kikérem az ő javaslatait is.
El tudod képzelni, hogy egyszer majd azt mondod, „kész, már mindent megírtam”?
Remélem, ez a pont nem jön el. Nem fáradtam bele az írásba, nem érzem azt, hogy kiégtem volna, pedig tizennyolc éves korom óta folyamatosan írok. Rengeteg megírandó ötletem van még…
R. V.
(Forrás: vasarnap)
