A házat, amin még ma is olvasható a felirat, nagyszüleim – Theresia Ringler és Anton Zengl – építették 1928-ban. Nagyapám Zengl Antal 1900 októberében született, édesapja pedig születése előtt, már áprilisban meghalt. Édesanyjáról sem maradtak emlékei, mert ő 1903 szeptemberében hunyt el.
A család a legmódosabbak közé tartozott, hiszen a fő úton voltak házaik. A mai Erste Bank helyén lakott apai nagybátyja és a mai Régészeti Múzeum helyén volt másik nagybátyjának a vegyeskereskedése. Ebben az udvarban volt egy kis nádfedeles ház, ahol nagyszüleim megkezdték közös életüket 1921. októberében megtartott esküvőjüket követően.
Három fiúgyermekük még ott látta meg a napvilágot. József 1922-ben, Antal 1924-ben, János 1926-ban – ő lett az édesapám.
Nagyapám öröksége volt a Fő utcai kert folytatása, így azon 1928-ban megépítették a még mai is álló, utcára hosszan elnyúló, 5 ablakos, nagykapubejárós házat. Tekintettel arra, hogy nagypapám egyik lábára sántított, nehéz paraszti munkát nem tudott végezni, kereskedőnek tanult. Így a házban zöldségkereskedést is nyitottak. Annak ellenére, hogy a tapasztalt kereskedő nagybátyja, Zengl András lebeszélte őket erről, mondván, hogy mellékutcában, válságos években nem fog menni az üzlet. A kereskedés valóban nem bizonyult jövedelmezőnek, ami a már említett előzményeken kívül azért se lehetett sikeres, mert nagyapámat is megtámadta az akkor még gyógyíthatatlan tüdőbaj. A ház teljesen nem készült el, mert az orvosokra kellett költeni az erre szánt anyagiakat.
Az utcafronton három helyiség található. Valamikor a középső ablak helyén ajtó volt, az üzlet bejárata, és a kamra. A kamra födéme részben döntött, mert ott van a padlásfeljáró. A padláson szőlőszoba is kialakításra került, ami az téltől őszig a fiúk különszobájául szolgált. A fedélszék olyan magas, hogy legalább 2,5 m belmagasságú, szabályos szobát tudtak kialakítani, a padlásnak gyakorlatilag a kapu feletti részén. Az udvarra néző frontja eredetileg nyitott verandával épült. Az épület csak részben alápincézett, a zöldségüzlet raktárának készült.
A tágas udvaron minden megtalálható volt egykoron, amire csak egy jól működő gazdaságban szükség lehetett. Szerszámos helyiség, baromfiól többszintes lécből készült ülőkével, mellette a két helyiségből álló kővályús istálló, szénapadlással és galambdúcokkal, ezt követte a kerti illemhely.
Az istállóval szemben az udvar másik, jobb oldalán áll a fészer, amely három szekér befogadására volt alkalmas, mellette állt a disznóól (amelyet sok más tárggyal együtt a helytörténeti gyűjteménynek ajándékoztunk és újra felépített állapotban ma a Jakob Bleyer Heimatmuseum udvarán megtekinthető). A gazdasági udvart léces kerítés választotta el a veteményes és gyümölcsös kerttől.
Nagyapám 1935. május 14-én halt meg mindössze 35 évesen.
Eddig se volt könnyű élete a családnak, de ami utána következett az sem volt átlagos. Azokban az években építették a Budaörsi utat (Kőérberki út- Madár-hegy és Budaörs közötti szakaszát), és Mucsi Lajos Hódmezővásárhelyről feljött a fővárosba kubikosnak. Ez a magát agglegénynek kiadó fiatalember a szomszédban lakott albérletben. A takaros portával rendelkező csinos fiatalasszonynak elkezdett udvarolni, házasságot is ígért neki. Közben kiderült, hogy nem agglegény, hanem 4 gyermekét és feleségét hagyta otthon. A válást követően a református férfi áttért a katolikus hitre és polgári és egyházi házasságot is kötött nagymamámmal 1938-ban. A három árva sajnos gonosz mostohát kapott, gyerekei szép lassan felcsorogtak hozzájuk, velük mindvégig jó testvéri kapcsolatban voltak a Zengl fiúk.
A paraszti gazdálkodás továbbfolyt, a fiúk és édesanyjuk kitartóan dolgozott, mostohaapjuk értett a lovakhoz és fuvarozott is, de nem vetette meg az alkoholt sem.
A 2. világháború tragédiákat hozott a család számára. József a Vár ostrománál kapott súlyos sebesülést. Fiatal szervezete hat hétig küzdött az életért, de nem volt gyógyszer, élelem, de még víz sem. Nagymamám élete kockáztatásával meglátogatta…Budaörsön temették el. A középső fiút, Antalt az emlékezetes 1945-ös úrnapi razzián, több budaörsi fiatal férfivel együtt, minden ok nélkül elfogták. Akkor sikerült megszöknie, később internálták, ahol fizikailag súlyosan bántalmazták. Amikor fogvatartói látták, hogy nem sok van hátra az életéből, a János Kórházba utalták és ott halt meg. Ez is egy nagyon szomorú történet. Nagymamám éppen akkor ugyanebben a kórházban egy másik osztályon volt fekvőbeteg. Apukám ölben vitte fel a haldokló fiához, aki miután meglátta az édesanyját örökre lehunyta a szemét. Ez 1948. április 8-án történt.
A kitelepítés idején a megfogyatkozott család, tekintettel a magyar családfőre, egyáltalán nem kerültek a kitelepítési listára.
Nagymamám önfegyelme, lelkiereje, erős hite sose hagyta el. Nehéz sorsa ellenére mindig segített az elesetteken. A háborúból hazatérők, sokszor tetvesen, betegen az istállóban meghúzhatták magukat és egy tál étel vagy egy bögre tej mindig jutott nekik. Az épületben varrótanfolyam is volt még a háború előtt. Nyilván az üzlethelyiség utcáról megközelíthetősége miatt esett a választása a Csepel Műveknek erre az épületre. A tanfolyam után részletekre nagymamám megvásárolt egy még mai is működőképes varrógépet.
A döntő fordulat a ház életében akkor következett be, amikor 1954. szeptember 18-án a szüleim összeházasodtak. A kamrát, konyhát és a középső szobát kapták meg, és első télen a verandára behulló hótól nem tudták kinyitni a konyha ajtaját, így első ténykedésük az volt, hogy a verandát az udvar felé lezárták, 2 ablakkal és bejárati ajtóval látták el.
A következő évben, 1956. május 23-án ebben a házban született a bátyám.
Miután a nagymamáék 1959-ben elköltöztek, szüleim teljes felújításba kezdtek. Teljesen befedték a még fedetlen verandát – ebből lett a konyha és a fürdőszoba. Felújították a tetőt, megszüntették az üzletajtót, így egységesen 5 ablakos lett a homlokzat, elkészítették a díszes vaskaput stb. Elsőként az utcában hozzánk került bevezetésre a víz. A még ma is meglévő Frank-hegyi telken a szőlők közé ültetett, akkor még ritkaságnak számító, nagymennyiségű kiváló tulipánültetés eredményét kocsiderékban szállították haza és éjszakákon át tízesével kötegelték (több szomszédnak, ismerősnek is így munkát adva), majd hajnalban vitték lovas kocsival értékesíteni a nagybani – akkor még a Batthyány téri csarnokban található – virágpiacra. Ezáltal jelentős anyagi haszonra tettek szert,amiből a ház felújítását tudták finanszírozni.
Közben 1960. augusztus 20-án én is megszülettem, már nem otthon, mert akkor ezt már nem volt lehetséges.
Az édesapámmal , 1963-ban.
1961-ben hosszas unszolásra, de édesapám is kénytelen volt belépni a Sasad jogelődjébe, a Március 15-e Tsz-be. Ekkor miután földjeink nagy részét is be kellett vinni a közösbe a korábbi nagygazdálkodás megszűnt, felhagyta a ló- és tehéntartással is. A gazdasági udvarra már csak baromfi, a disznóólban meg egy-két sertés, aztán már az se volt jellemző.
Szüleim változatlanul sokat dolgoztak, apukám hétvégén a közösbe be nem vitt szőlőkben szőlőt, gyümölcsöt termelt, édesanyám besegített a kötözésbe, kapálásba és főleg a piacolás volt az ő feladata a család és a gyereknevelés mellett.
1968-ban hozzáépítettünk egy 20 nm-es nappalit az épülethez, így az udvar felöl kialakult az „L”-alak. A kutat már évek óta nem használtuk, nem tömtük be, csak egy betonkoszorúval lefedettük, amit aztán virággal ültetett be az anyukám. A virágoskertet nagy szorgalommal ápolta, volt benne orgona, gyöngyvirág, tulipán, rózsa, aranyág, tuja, mahónia, borostyán, páfrány stb. A fészerbe lévő lovas kocsin nyáron nagyokat játszottuk, barátnőimmel saját kuckónkat rendeztük be, bátyám kincseskamrája a disznóól tetején volt, előlünk lakattal zárva. Az istálló funkciója is megváltozott: a nagyüstben melegítette a vizet édesanyám a nagymosáshoz és a lekvárbefőzés is ott zajlott, télen pedig a disznóvágás. Az istálló másik része pedig a szüret kellékei (nagy fakádak, daráló, kosarak, puttony) és a nagy mázsáló mérleg tárolására szolgált.
Édesapám 1989-ben ebben a házban halt meg.
A ház napjainkban.
A sors úgy hozta, hogy a házat 2008-ban eladtuk. Az új tulajdonos az utcai megjelenés megtartásával az egész házat átépíttette.
Köszönöm Zengl Ágnesnek a cikkhez nyújtott segítségét.
s.k.
