Áramszünet
Már éppen végéhez közeledett a hét, péntek déli tizenkét óra volt, mikor váratlanul megbénult körülöttünk az élet. Áramszünet. Az addig oly természetesen működő számítógépek kattanva kihunytak, a fénymásolók leálltak és ami a legborzasztóbb, a lift is megállt két emelet között. Valaki kétségbeesetten verni kezdte a lift ajtaját. Körülnéztem. Már alig lézengett valaki a folyosókon. Odarohantam és beszóltam, hogy nyugalom, türelemmel legyen, intézkedem. Gyorsan hívtam a liftszerelőket, akik ígérték, hogy jönnek, de még legalább öt helyre kell rohanniuk, mindenhol bent ragadt valaki. A zajra, a folyosói beszédre odagyűlt körém két kolléga. Az egyikőjük szemében delejes fény villant: – Bent maradt valaki a liftben ?- kérdezte, kaján mosollyal szája szegletén. A másik vállát vonogatva : – Mi az a fél óra amit ott el kell töltenie? Az is valami?- mondta és már rohant is le a lépcsőn táskával a kezében Viszlát !- kiáltotta felénk, – nekem már letelt az időm!
Mi még egy páran ott maradtunk kétségbe esetten. Nyugalom, majd, jönnek,hiszen újból telefonáltam a szerelőknek. Kopogtam megint az ismeretlennek, kitartás , mondtam, egyszer mindennek vége lesz, csak türelem. De mi itt kint a szabadban tudtuk, hogy ez valami borzasztó lehet, hátha még van egy kis fóbiája is az illetőnek.
Megvallom őszintén én azért éreztem át annyira a sorsát, mert önmagam képzeltem be oda, abba az alumínium szarkofágba, ahol lassan fogyni kezd a levegő és alig dereng valami kis fény és nem tudni pontosan hol az út vége. Kész gyötrelem. Szegény ember, mondtuk. Aztán valaki elkezdett mesélni a New York-i nagy áramkimaradásról, ahol egy napig voltak foglyok a liftben a bent rekedtek, vagy a nemrégiben, egy Németországi repülőtéren történt tűzesetről, ahol a liftben ragadtak füstmérgezésben haltak meg. Csak csendesebben, csitítgattuk a mesélőket, legyünk tekintettel szegényre, – mutogattunk szemünkkel a liftajtó felé, – még meghallja! Aztán ahogyan még mindig nem történt semmit, mindenki visszament a szobájába, vártuk a munkaidő végét.
Aztán hirtelen újra duruzsolni kezdtek a számítógépek, megindult az élet, a lift vidáman ugrott egyet, majd megállt az emeleten, ahogyan kell. Kiszállt belőle az áldozat, akit látszólag nem is viselt meg annyira az ott eltöltött félóra, mint inkább bennünket.
Váltás
( A történethez hozzá kell tennem hogy valóban nagyon régi már,még abból az időből, amikor a Móricz Zsigmond körtéren volt a buszvégállomás.Akkor nagyon aktuális volt amit írtam az akkori állapotokról. Valószínűleg még sokan emlékeznek hasonló jelenetekre.)
Állunk. Szatyrokkal felszerelten, vagy gyerekkel a karján, vagy fél bénán botra támaszkodva. Várunk. Csendben, megadással várjuk a buszt. Sehol egy sem. Végre feltűnik egy, majd még egy. Végre! A szemben lévő oldalon van a leszállás. Mindkettő oda áll be. A sofőrök leszállnak, zsebre dugott kézzel valamit megbeszélnek egymás közt. Majd mindegyik visszaszáll a saját kocsijába. A mi sofőrünk végigpásztázza a széksorokat, leguggol. Majd felegyenesedik, megrángatja a lyukasztót. Benyúl a zsebébe, kivesz onnan valamit, átállítja a lyukakat a lyukasztón. Aztán visszateszi a lyukasztót a zsebébe. Szétnéz. Lehajol. Valamit talált .Felveszi. Nézi. Hosszasan nézi. Leteszi. No végre !- sóhajtunk. Beül a sofőrülésbe. Előveszi a menetlevelét. Beír. Ír. Még mindig ír. Hosszasan, kimérten ír. Gondolkodik. Töpreng valamin. Arca felderül és újra ír. No végre! Megforgatja a mikrofont. Belefúj. Jó! Még egyszer belefúj. Most kinyitja az ablakát, megigazítja a tükrét. Nem, nem jó, még egy kicsit igazít. Megigazítja az ülésen önmagát, fészkelődik. Feláll. Leveszi a kabátját. Újra leül. Átnéz ránk a tömegre. Elégedetten mosolyog. Csönget magának, az ajtók becsukódnak.
Mindenki ajkáról halk hozsánna repül az ég felé. Hiszen péntek délután van. Mindenki sietne haza.
Végre indít! Gázt ad, nagy gázt. Állunk, már előre jól kiszámítva, hogy hová esik a felszállás, hogy legalább az elsők lerogyhassanak az áhított ülőhelyre. Sofőrünk teljes gázzal rohan felénk. Gáz, még nagyobb gáz! Mindenki szalad a busz után, feladva előbbi hadállását. Hiába. Nagy sietségében sofőrünk elvétette a megálló táblát. Legalább fél méterrel arrébb állt meg. Mindenki rohan utána, hogy legalább állóhely jusson. Sokunk azonban lemarad. Várhatjuk a következőt.
Örök szerelem
Minap a kerületi orvosi rendelőben ültem és vártam mikor kerülhetek be vizsgálatra. Sok – sok ember megfordul ebben a délutáni időben a rendelő folyosóin, öregek bottal, bot nélkül, fiatalok, jött minden korosztály. A szürke tömegből egyszer csak előtűnt egy idős házaspár. Kéz a kézben andalogtak végig a folyosón, meghitt csendességben. Öregek voltak, koruknál fogva fáradtak, megtörtek, mintha letűnt sorsukat is magukkal vonszolták volna. De a szeretet megőrizte őket egymásnak. Mentek lassan, rendületlenül. Hosszan néztem utánuk Az ablakon beszűrődő napfény utánuk osont és átölelte őket, mígnem eltűntek a lépcsőfordulóban.
Egy galamb halálára
Nem hagy nyugodni egy nemrégiben átélt esemény.
Az ég felhőtlen kék volt, a tavaszi fák ezernyi színű szirmaikkal csábítottak ki a szabadba. Minden kellék meg volt tehát egy kis lazításra. A lakótelepen róttuk a köröket majd leültünk egy padra, nagyokat szippantottunk a levegőből, hallgattuk a madarakat.
Kellemes perceket töltöttünk így miközben ücsörögtünk a padon, amikor nem messze tőlünk egy légpuska dörrenést hallottunk. Felálltunk és egy kicsit előre sétáltunk az előbbi hang irányába. Odaértünk egy kis szürke tetemhez. Egy galamb volt. A feje körül vértócsával.
Elborzadtam. Ki tehette ezt? Ki lehet ilyen elvetemült? Csak álltunk szó nélkül, és méltatlankodva tovább siettünk. Sokak szerint a természet fellázadt az emberiség ellen és a ránk zúdított járvánnyal figyelmeztet bennünket arra, hogy valamit nem jól csinálunk. Naponta reménykedünk, hogy a baj elmúltával jobbra fordul majd minden és az ember elgondolkodik és megjavul.
Ez az esemény azonban világosan rámutatott arra, hogy az ember sosem fog megjavulni. Milyen intő jel és figyelmeztetés kell még ahhoz, hogy tanuljuk meg becsülni a természetet, a benne lévő élőlényeket, szeressük egymást, hogy ne gyűlölködjünk, ne öljünk, ne lopjunk, ne áskálódjunk, ne kívánjuk el a másik javát csak azért, hogy nekünk több legyen,De mégis.Valahogyan meg kellene javulnunk, s talán még nem késő.
Major Edit
