Legyen élmény az iskola!

2019-03-13 | Fiatalok
Jocó bácsira véletlenül találtam rá a neten. Õ egy fiatal tanár, aki meglovagolta a média erejét és hatását, élt a facebook adta lehetõséggel, és saját tanári tapasztalatából is merítve mindent megír tanároknak, szülõknek, gyerekeknek mindarról, ami az iskola világában megtörténhet. Hisz abban, hogy a megszokottól és megkövetelttõl eltérõen is lehet tanítani - ráadásul eredményesebben.

Bevallom, kissé kételkedve olvastam el azt az interjút, amiben bemutatkozik és a módszerérõl is beszél, már csak azért is, mert a képét látva a bácsizás azért némi túlzásnak tûnt… De felettébb érdekelt: vajon mit tudhat másként, mit gondol másképp, amikor ott áll a katedrán a gyerekek elõtt? És tetszett az is, hogy most, amikor a tanári pálya, a tanárok megbecsülése, szerepe és helyzete a közfigyelem kereszttüzében áll, amikor sok az iskolákért, tanárokért aggódó, de meg több a bíráló kívülálló, amikor mindenki éhezi a jó példát, akkor akadt egy fiatal szakember, aki megszólalt. Jocó bácsi az a hivatását gyakorló fiatal tanárok egyike, aki nyakig benne van az iskola világának sûrûjében és vállalta, hogy odaáll és saját gondolatait, személyes tapasztalatait megossza másokkal. Úgy vélem, hogy az interneten olvasottak alapján nem érdemtelen ráirányítani a figyelmet erre a fiatalemberre, aki Pécsett végezte az egyetemet, jó néhány kitüntetés birtokosa, nem mellesleg egy budapesti iskola történelem szakos tanára. De tanít erkölcstant, nép- és honismeretet, tanulásmódszertant is, továbbá a Felelõs Szülõk Iskolájának az elõadója. A neve  Balatoni József –  diákjainak csak Jocó bácsi.

Az interjúban elmondta, hogy már kisiskolásként megtetszett neki a gondolat, hogy milyen jó lehet gyerekeket tanítani és ott állni a dobogón, de késõbb, a középiskolában már eltántorodott ettõl:  minden akart lenni, csak tanár nem. Jó tanulóként ötödikben majdnem megbukott történelembõl, de amikor hatodikban új tanáruk lett, gyökeresen megváltoztak a dolgok: új töri tanárukban érezni lehetett a törõdést, az odafigyelést, õ mindennel képben volt. Sokféle tanár tanította. Volt olyan, aki a humorával,  lehengerlõ stílusával nyûgözte le az osztályt. A pápai Piarista Gimnáziumban kifejezetten ikonikus tanárai voltak, ott nagyon sok jó példát látott, és tudat alatt késõbb az õ példájukat építette be a saját tanárságába. „Nekem mindig a tanár személyisége volt a meghatározó, és nem annyira a szakmaisága” – mondta Jocó bácsi.

A diákjai õt is jó tanárnak tartják. Mindig érdekelte a gyerekek véleménye, akkor is, ha az rá nézve nem kedvezõ. Igyekezett mindig õszinte lenni velük, elmondta, ha valami zavarta, ha nem értett egyet velük, és így õk is õszintén elmondták, mit gondolnak róla. „Ez azért van – magyarázza – ,  mert a gyerekek képesek átvenni a tanáraik stílusát. Tehát, ha én is õszinte vagyok velük, õk is szemrebbenés nélkül megmondják az igazat, kendõzetlenül. Szeretik, hogy tudok fegyelmet tartani. Ha dolgozunk, akkor dolgozunk, ha beszélgetünk, akkor beszélgetünk. Mindig tudják, mire számíthatnak.”

Jocó bácsi az élményedagógiai vonalnak az egyik emblematikus alakja. Ilyen típusú képzés nem volt az egyetemen, egy-két oktatójától kapott ugyan ilyen irányú útmutatást, de a kooperatív pedagógián ez sem lépett túl. Mindent magának kellett elsajátítania akkor, amikor már a pályán volt. Úgy jött ki az egyetemrõl, hogy nem akar a kvázi itthoni hagyományos módszerrel dolgozni, mert azt nem tartotta mûködõképesnek. Mindenképpen mást akart csinálni, valami újat.  Így került abba az iskolába, ahol az élménypedagógia az egyik fõ irány, majd elkezdett  képzésekre járni, és szép lassan megtanulta a módszert…

„Ha a tananyagot évente hússzor elmondod, azt már csak rutinból tolod. De miután minden osztályban más módszer, más játék mûködik, mindegyikben másképp kell elmagyarázni ugyanazt a dolgot – hát ezt nem lehet rutinból csinálni, erre alaposan fel kell készülni” – állítja. „Nekem is van olyan napom, amikor semmi nem megy, másképp kelek, fáradtabb vagyok. Elõfordult, hogy idegesen mentem be az órára és mindenért rájuk szóltam, akkor õk öt perc után megszólaltak, hogy hagyjam abba a hisztit. No, nem ezekkel a szavakkal, de igazuk volt…” Jocó megtehette volna, hogy önérzetbõl kiabálni kezd és beír nekik egy intõt, mert tiszteletlenek. De nem tette, hiszen belül tudta, hogy igazuk van. Képesség és talán kellõ alázat is kell ahhoz, hogy egy tanár egy bizonyos helyzetben megálljon, elgondolkozzon és elismerje, hogy a gyerekeknek igazuk van. Jocó bácsi még meg is köszöni, ha ilyenkor szólnak, és láss csodát: attól kezdve úgy érzi, hogy a tisztelet inkább emelkedik irányába, mint  csökken. „Ha egy tanár képes bemenni úgy egy iskolába, hogy nem szereti a gyerekeket, akkor a gyerekek sérülnek, nem fognak megbízni benne, tanulni sem fognak, és félnek. „Nekem is vannak olyan napjaim, amikor a hátam közepére sem kívánok gyereket látni. Ezt õk érzik rajtam, de másképp állnak hozzám: elkezdenek támogatni , megkérdezik, mi a baj. De ez fordítva is mûködik, van, amikor õk mondják azt, hogy nehéz napjuk van, és akkor én veszem a lapot” – mondja Jocó. Hozzáteszi: elõfordult néha, hogy hiába készült, mert amit kitalált az osztálynak aznapra, az akkor nem mûködött. Nem azért, mert bárki rossz volt, hanem, mert mások lettek a körülmények, hiszen annyi minden történik egy nap az iskolában. Az ilyen váratlan helyzeteket is el kell fogadni, rugalmasan kell kezelni, és képesnek kell lenni arra, hogy akár öt perc alatt az egész óra az érzékelt helyzethez igazodva, átalakítva folytatódjon.

 „Kezdetben voltak félelmeim, de most már nem félek annyira, mint az elején. Minden egyes óra olyan, mint egy színésznek a fellépés, de persze a premieren jobban izgul az ember, amikor egy új osztályba kerülsz és elkezded a teljesen õrült módszeredet. A pedagógia elõadó mûvészet, amiben sokféle szereped van. Ettõl szép és ettõl mindig más. És ha azt veszed észre, hogy már az ötödik poénon nem nevetnek, akkor el kell kezdened egy kicsit másként játszani – állítja Jocó bácsi.”

Persze rajta kívül is vannak  ugyanilyen fiatal és lelkes tanárok. Õ egész eddigi életében irigykedve nézte azokat az embereket, akik kitaláltak valami újat és pofonegyszerût, ami mûködött. Ilyenkor mindig azt gondolta: ezt én is ki tudtam volna találni… Tavaly jött el az a pillanat, amikor ezt õ kapta meg másoktól, hiszen õ volt az elsõ tanár, aki elkezdett blogolni, könyvet, újságcikkeket írni, tévékbe, rádiókba szerepelni. Tudta, hogy annyi negatív tapasztalata van az embereknek a tanárokkal, hogy szeretik olvasni, hogy ilyen más lehetõség is van az oktatásban. Alapvetõen a szülõk az olvasói, de van olyan nyugdíjas tanár, aki követi. És vannak, akik azt mondják, hogy õk az egész pályájukat így csinálták végig. Sõt, akadt egy teljesen kiégett kolléganõ, aki abba akarta hagyni a tanítást, de amikor  elkezdte olvasni, követni õt, az egy új lökést adott, és már ismét kedve van tanítani.

És végszóként még egyszer idézzük Balatoni József tanár urat: „Én becsukom az ajtót és azt csinálom a gyerekekkel, amit jónak hiszek…”

R. V.

Megosztás