Az 1880-as évektõl folytattak budaiföld-bányászatot. A feldolgozást nagyrészt a Szakály, Zirkelbach, Mayer, Dörflinger, Wendler, Busch, Herzog, Huber és az Eppich családok végezték.
A bányászok kora tavasztól késõ õszig feljártak a Frankhegy oldalába. Szûk tárnákat vágtak a hegybe, kötelet erõsítettek az oldalába, azon ereszkedtek le. Karbidlámpával világítottak. Csákánnyal felszerelkezve, gyakran térden csúszva keresték a fehér agyagot. Ami néhol 10-15 cm vastagságú volt, máshol másfél méter is lehetett. Vesszõkosárba, a svingebe lapátolták és kézben kihordták az ott várakozó lovas szekérre. A kocsit a célnak megfelelõen átalakította a gazdája úgy, hogy a föld ne hulljon ki. A teher 25-30 mázsa is megvolt, ezt csak az erõs, muraközi lovak tudták elhúzni. Egy nap egy fuvaros 3 fordulót is megtett.
Ha a bányászok élete nehéz és veszélyes volt, legalább olyan kockázatos volt a szállítómunkásoké is. Írásos emlékek vannak arról, hogy a kõhegyi remetére, Wendler Ferencre ráomlott a föld, de a társai élve kimentették és õ kápolnaépítéssel hálálta meg a Szûzanyának a csodás megmenekülését. A régiek még említenek olyan esetet, amikor a több mázsás terhével araszolt le egy lovas kocsi a hegyrõl. A fék elromlott és a kocsi a vízmosásba zuhant, maga alá temetve embert és lovakat.
A fuvarosok a rakománnyal a piktortégla-készítõ telepre mentek. Több is volt a községben, az egyik a mai Városháza környékén, az akkori Luncz kocsma mellett mûködött. Az agyagot beáztatták, kapával forgatták, míg egységes masszát nem kaptak. Ezt a mûveletet férfiak végezték. Azután az asszonyok fából készített sablonokba töltötték, és a napra tettek száradni. A még lágy téglába vasbélyegzõvel beleütötték a tulajdonos nevét. A munkásnõk estére tetõtõl-talpig agyagosak lettek.
A kész téglákat fuvarosok szállították a fõvárosi építési telepekre. Ott a szobafestõk megvásárolták és alapozó fedõanyagnak használták. A szintetikus festékek megjelenésével már nem volt szükség a piktortéglára.
s.k.
fotó: piktortégla készítõk
