„Ami egy fületlen gombnál többet ér, az hasznos lehet!”- szinte hallom nagyanyám figyelmeztetését. Láttam, hogy milyen egyszerû, szinte puritán életet élt utolsó éveiben. „ – Ez a kendõ már kiszolgál engem, amíg még a világon vagyok”- nézegette több évvel azelõtt vásárolt szövetkendõjét. Nem kapcsolta fel a villanyt, amikor a rózsafüzérjét morzsolta, -„mert imádkozni sötétben is lehet”. Vacsorára pirított grízt (búzadarát) készített, vízzel felengedve, egy pacedli (kis adag) szilvalekvárral. Kedvelt étel volt a hamisgulyás, ami attól hamis, hogy nem fõtt benne hús.
Mama a harisnyáit és a rékliét (kötött kabátka) gondosan megstoppolta. Az elvékonyodott ágynemû „javából” konyharuhát, portörlõt, felmosórongyot szabott. Jól emlékszem, hogy az arra járó „drótostóttal” megforrasztatta lyukas fazekát, majd egy darabig alkudozott a munkadíjon. Mivel nagyapám a vasútnál dolgozott, így a mamának is járt a szabadjegy. Kora hajnalban elvonatozott hát Gyõrbe, ott a piacon jó minõségû zöldséget vásárolt, majd kis haszonnal Pesten eladta. A receptes füzetében néhány sütemény leírásánál megjelölte: tojás nélkül! – De a mamának tojnak a tyúkjai!- csodálkoztam. – Igen, de azt el lehet adni!- válaszolta. Így spórolt össze egy kis konyhapénzt. Hogy hogyan egyeztek meg a nagyapával a családi kassza kezelésében, azt most már soha nem fogom megtudni, de az biztos, hogy mind az öt gyerekük a házasságkötés idejére a szokásos stafírung mellé kapott egy-egy ingatlant.
Azon is elcsodálkoztam, amikor szüret idején édesapám a földön térdelve szedegette a lehullott szõlõszemeket a vödörbe, pedig nem is volt nagy borivó. De hát semmi nem mehetett kárba!
Évekkel ezelõtt néhai Feldhoffer Andrással beszélgettem ebben a témában a takarékos budaörsiekrõl.
-Általában mindenki igyekezett hozzátenni a meglévõhöz, de azért akadt olyan is, aki abvircsaftolta a vagyont, azaz elherdálta. Rosszul, felelõtlenül gazdálkodott. Ismertem ilyet én is – idézte fel András bácsi – Az ilyeneket a budaörsiek nagyon elítélték.
Mindennel tudtunk takarékoskodni – folytatta – a vízzel már csak azért is, mert az akkori község nagyobb részén rossz vizet adtak a kutak. A tûzifát az erdõbõl gyûjtötték sokan, a szõlõvenyigét is eltüzeltük a sparherdben. Az asszonyok az elkopott ruhákból a jó részt kivágva a gyerekeknek varrtak öltözéket. A cipõre nagyon kellett ám vigyázni! Alig várta a mama, hogy meleg legyen az idõ és mezítláb szaladhassunk. Nekünk jól menõ fûszerüzletünk volt, mondhatom jó módban éltünk. Ennek ellenére nem pazaroltuk azt, amiért megdolgoztunk. Bizony akadtak családok, ahol sok száj kért kenyeret, ami néha elõbb elfogyott, és még nem készült el a friss. Olyankor, ha a kisgyerek este még éhes volt és kért, az édesanyja így szólt: -Pszt! Már alszik a kenyér. Nem is dobtunk el belõle egy falatot sem. Mindent el kellett fogyasztani, amit a tányérunkra kaptunk. Aki a háborúk során megtapasztalta az éhínséget, az megbecsült minden falatot. Hát, ha mégis maradt resztli, azt megkapták az állatok. Fõleg a húszas évek vége felé volt nyomorúságos a megélhetés, fõleg az iparos réteg számára, az inflációs korszak. A mezõgazdaságból élõket az idõjárás sújtotta nemegyszer.
A szerszámokat is meg kellett ám becsülni. Jó munkát csak megfelelõ eszközökkel lehet végezni. A szerszámnak fényesnek kellett lenni és nem rozsdásnak!
Míg az asszonyok a gyümölcsöt, tejet, tojást adták el, addig a gazdák vasárnaponként a bort árulták a pincéknél. Egy élelmes gazda úgy növelte a forgalmát, hogy 1 pengõ befizetése után annyit ihatott a vendég, amennyit csak bírt. De közben nem hagyhatta el a pincét.
Anyai nagyapám – Winkler Mátyás – talpraesett, sikeres gazdálkodó hírében állt. Szegény sorsból indult, de talán éppen a takarékosságának, na és a szorgalmának köszönhette, hogy vitte valamire. A Törökugratónál lévõ murvabányájából tucatnyi lovas kocsival hordatta a követ a mai Villányi út alapozásához. Azt tervezte, hogy más vállalkozóval karöltve épít egy villany-erõmûvet, egy áramfejlesztõt. A közvilágítást is elõirányozták a községben. A betonalapok már elkészültek a kertben, de a papának ez a terve, a sok közül, nem vált valóra. A Pretória–vendéglõ azonban jól mûködött. Nagyapa szakajtóban tartotta az aprópénzt.
„Élére tették” a pénzt a régiek, aztán földet vettek rajta, vagy kocsit, lovat. A z 1901-ben alapított Takarékszövetkezet is azért tudott eredményesen mûködni, mert a budaörsiek behordták a megtakarított pénzüket. Aki meg hitelt vett fel nagyobb beruházásra, az pontosan visszafizette a részleteket.
Igaz, hogy a II. világháború után elveszett minden. A pénz is, a vagyon is. A kitelepített budaörsiek kint példamutató takarékoskodással jutottak néhány év alatt irigylésre méltó megélhetési körülmények közé.
Mondhatom, hogy a spórolás, a beosztás a vérünkben van. – fejezte be András bácsi az elbeszélését.
Sokan példát vehetnek róla.
s.k.
