18 éves koromban egy bálban megismerkedtem Herwerth Istvánnal, aki udvarolni kezdett nekem. István egy hétgyermekes budaörsi család fia volt. A ferencesrendi szerzeteseknél érettségizett, utána kitanulta a lakatos szakmát. 1942-ben besorozták katonának és kivitték a frontra. Onnan sebesülten jött haza. A felgyógyulása alatt, 1944 augusztusában megesküdtünk. Bár háború dúlt, azért megtartottuk az esküvõi vacsorát, amelyre meghívtuk a rokonságot, a barátokat. A Hesz-zenekar fúvós zenével kísérte a násznépet a templomig. Hamarosan megjött a férjemnek a SAS- behívó, és már vitték is újra a frontra.
1945 januárjában Budapest ostrománál harcolt. 6-án a Népligetnél másodszor is megsebesült. Repeszszilánkok érték a fejét, a mellkasát, a hasát… Elõször a Rókus kórházba, majd a Várban lévõ Sziklakórházba vitték. Megoperálták. Isteni csoda, hogy olyan körülmények között életben maradt. Amikor tudomásomra jutott, hogy hol van, naponta vittem neki élelmet, hogy éhen ne haljon. Addigra a harcok már elcsitultak.
Azt a szörnyû képet sehogy sem tudom kitörölni az emlékezetembõl, ahogy az a sok fiatal – némelyik már csak emberi roncs – ott szenvedett, jajgatott. Testüket véres rongyok fedték. Alig volt kötszer, gyógyszer. A férjem mellett egy hadnagy feküdt, mindkét lába hiányzott. Ott találtam rá a budaörsi Zengl fiúra, õ nem élte túl a sebesülését. A magyar katonák között németek is feküdtek. Velük nem törõdött senki. Belekapaszkodtak a szoknyámba, és esdekelve könyörögtek: – Vizet, vizet!
Megtudtam, hogy a sebesülteket hadifoglyoknak tekintik, és hamarosan elszállítják õket. Megkerestem az orvost és arra kértem, hogy adja ki a férjemet. – Azt én nem tehetem. De talán van egy megoldás. Holttá nyilvánítom. Ne árulják el senkinek, mert abból mindannyiunknak nagy baja származhat.
Másnap megkértem a sógoromat, Stammel Andrást, hogy segítsen. Valahonnan szerzett egy kocsit, egy vak lóval. A szerencsétlen állatot úgy vezettük. Már elhagytuk Budaörsöt, amikor egy orosz katona odajött: – Davaj, ide a lovat! – elvette. Hamarosan rájött, hogy semmire sem megy vele. Akkor folytathattuk az utunkat, végig a romok között. A férjem egy hordágyra tették, takaróval letakartuk. Az orvosnak zsírt, kolbászt adtam, meg ékszereket. Bár azt hiszem, az élelemnek jobban örült. Haza nem vihettük a férjemet, mert ott oroszok voltak, ezért a szüleihez menekítettük. Spielenberg doktor hónapokig kezelte, kötözte a sebeit. Némi élelmen kívül mást nem fogadott el. Azt mondta, hogy a hadirokkantakat kötelessége ellátni. Férjem egy jó ideig nem tudott dolgozni, ezért kesztyût kötöttem abban az idõben, hogy megéljünk.
(A Herwerth család története a Régi budaörsi családok II. kötetben olvasható)
s.k.
