A kérdés az: hogyan vegyük észre, hogy öregszünk? Mert azt ne higgyük már, hogy valaki majd szól.
Nem, sajnos, senki sem szól, pedig mindenki látja, észleli – de ránk hagyja a felismerést. Legföljebb nénizni vagy mamikázni kezd.
És még ezt a finom jelzést sem baráti körünk fiataljaitól kapjuk – õk változatlanul sziával üdvözölnek és keresztnevünkön szólítanak –, hanem a kereskedelem, az ipari szolgáltatások, az egészségügy, valamint a közhivatalok némely dolgozójától, no meg az egyszerû járókelõktõl, közlekedõktõl. (Csak emlékeztetõül: Mit adhatok a néninek? Hát ez bizony sokba fog kerülni mamika!)
Eleinte összerándulunk, aztán arra gondolunk, hogy egyszerû bunkóság. Hiába, no, nálunk nem honosodott meg az asszonyom, hölgyem megszólítás. De aztán csak szöget üt a fejünkbe a sokasodó néni meg mamika.
Szembe kell néznünk magunkkal – méghozzá tükör elõtt nappali világításban. Nos igen. Kis ráncok. Mimikai ráncok. A sok nevetéstõl. De mi ott az a barna folt? Mit egy, kettõ, három. És a kézfejünkön? Nem múlt el a diószedés nyoma.
Nagy elhatározás: elmegyünk a bõrgyógyászhoz. Feldúltan mutatjuk neki a frissen felfedezett csúfságokat. Nem kell megijedni asszonyom – szól végül nyájasan –, ezek idõskori bõrelváltozások. És hogy mit lehetne ellene tenni? Sorolja,…de értünk a szóból, semmit. Ez van. De ártalmatlanok, a korral járnak. Mondjunk köszönetet és gondoljunk a százegy kiskutyára, milyen aranyosak a foltokkal. Mindenki imádja õket.
Rövidest a fogaink jelentkeznek. Nyilall a bal felsõ ötös. Újabb nagy elhatározás, irány a fogorvos. Semmi gond, megmenthetõ, mosolyog ránk, aztán rutinszerûen megkocogtatja a jobb felsõ hármast, négyest, ötöst. Nem érzékeny, csak éppen majd kiesik. Igyekezzünk tátott szájjal is méltóságteljesen fogadni a döntést, hogy egyelõre részprotézis is megteszi. Ne kérdezzük, hogy meddig, mert még megmondja. Inkább gondoljunk arra, hogy Hollywood ifjú sztárjelöltjei már húszéves korukban kihúzatják az összes fogaikat, s észveszejtõ mosolyuk gyönyörû protézisüknek köszönhetõ. Mi spóroltunk majd fél évszázadot. Itt az ideje, hogy a mi mosolyunk is ellenállhatatlan legyen.
Aztán a hajunk. Néhány szál a blúzon. Valamivel több a fésû fogai közt. És mosás után a lefolyóban. Mi ez? Persze lehet a kipufogógázoktól vagy a veszélyes hulladéktól, a hidegtõl, a melegtõl, a fûtéstõl, de ne reménykedjünk. Ez bizony hullik. Csak azért nem olyan feltûnõ, mert amúgy is elvékonyodott. Talán egy hajszesz segít. Bízzunk benne.
Abba, hogy az ifjúi szépség mulandó, még csak beletörõdik az ember. De a neheze még hátravan. Eleinte fel sem tûnik, mikor a gyerekképû vízvezeték-szerelõ vagy csomagküldõ azzal búcsúzik a borravaló után: jó egészséget mamika. Még csak a mamikán bosszankodunk, s nem halljuk meg a lényeget, amit ezek a fiatalok már valahonnan tudnak, a jó egészséget.
Persze voltunk mi már betegek eddig is. Kórházban is feküdtünk ilyen-olyan panaszokkal, kisebb mûtéteken is átestünk – aztán meggyógyultunk. Hát ez az. Most más következik.
Egy éjszaka iszonyú fejfájásra ébredünk. Fájdalomcsillapító, már megint a fronthatás, gondoljuk. Sok hasonló éjszaka után rémülten tapasztaljuk, hogy a lépcsõn lefelé menet szédülünk. Hát ez meg micsoda? Vérnyomás? Ha forgatjuk a fejünket, recseg-ropog valami a tarkónk táján. Aztán egy reggel az ébresztõóra vagy a telefon csörgésére kipattannánk az ágyból, de még a papucsunkat se érjük el, fordul velünk egyet a világ és orra (hasra, hátra) esünk. Megütöttük, de nagyon medencecsontunkat (vállunkat, térdünket, koponyánkat) és fáj, nagyon fáj.
Ha egyedül élünk, ne jajgassunk, mert ettõl csak rosszabb lesz. Nem ez az önsajnálat ideje. Ha számíthatunk segítségre, akkor is csak szordínóval nyögjünk, ne rémisszük meg hozzátartozóinkat (albérlõnket, fõbérlõnket) azzal, hogy ezután mozgásképtelen öregasszonyt kell ellátniuk. Az eszméletvesztést -bármily csábító is – mellõzzük. Ha valaki a segítségünkre siet, suttogjuk azt, hogy csak ezen a hülye szõnyegen csúsztam el. Ha egyedül vagyunk, fohászkodjunk és mozgassuk meg karunkat, lábunkat. Próbáljunk meg négykézlábra állni. Megy az, ha nehezen is.
Amíg pánikban vagyunk, ne döntsünk. Ne hívjuk fel a gyerekeket, hogy itt fekszünk összetörve, mert lehet, hogy hozzánk rohannak, és csak szégyenkezhetünk, ha már kávézás közben találnak ránk a konyhában. Arról nem is szólva, hogy esetleg legközelebb, amikor valóban összetörjük magunkat, már el sem jönnek. Elõbb-utóbb jobban leszünk, akkor vánszorogjunk el az orvoshoz. Mire kivárjuk a sorunkat a rendelõben, aztán a röntgennél, már alig fáj. Visszük a leletet, s ekkor megtudjuk, hogy nem hirtelen felindulásból estünk hasra, hanem ritkulnak a csontjaink, meszesednek, kopnak a csigolyáink, s még szerencse, hogy. Persze, mindenre van gyógyír: fizikoterápia, kétféle tabletta, kenõcs, gyógytorna, uszoda. Ne tegyük fel a csacska kérdést, hogy na és mikorra várható a gyógyulásunk?
Érjük be azzal, hogy a panaszok csökkenni fognak! (Vagyis kevesebbet szédülünk, ritkábban fáj a fejünk, kisebbet esünk) Mindenesetre reggelente óvatosan keljünk fel az ágyból. Egy: lassan felülünk, kettõ: letesszük a lábunkat a földre, három: lassan felállunk, s némi várakozás után már el is indulhatunk.
Egyszóval a felkelésnek is neki kell készülõdnünk. Mint annyi minden másnak. Mert mostanában mit tagadjuk, készülõdünk. Hogy mire? Mindenre. Egy hétig emésztjük magunkat, mielõtt megírunk egy levelet. Három napig tervezzük, hogy felhívjuk ezt vagy azt, ismerõst, barátot. Az évtizedek óta ismert címeket, telefonszámokat görcsösen ellenõrizzük.
Készülõdünk hajat mosni, gombot felvarrni (végül is van másik blúzunk), mosogatni, az utcára lemenni. Mert mostanában valahogy nem ugrunk le csak úgy ukmukfukk 2 zsemlyéért a boltba. Nem ám. Hosszadalmasabb a készülõdés, mint régen egy utazás elõtt. Akkor ugye azt gondoltuk végig, hogy mit kell magunkkal vinnünk. Most meg azt, hogy mit kell magunkkal csinálnunk.
Aztán a táskaellenõrzés következik. Szemüveg (azzal is alig látjuk az árakat), papír zsebkendõ, WC-papír, személyi igazolvány. A pénztárcánkat helyezzük biztonságba! Vegyük ki belõle a pénzt, és tegyük egy külön rekeszbe. Mielõtt kilépünk az ajtón, ellenõrizzük, hogy lekapcsoltuk-e a villanyt, elzártuk-e a gázt. Az ajtót gondosan zárjuk be, a kulcsot mindig ugyanabba a rekeszbe tegyük, mert hazafelé jövet keresgélés közben téphetik le nyakunkról öreganyánk arany nyakláncát.
Vegyük tudomásul, hogy az idõ rohan (ma hétfõ van, és csiribi-csiribá utána újra péntek), mi meg csak jövünk-megyünk, visszük ki a kávéscsészét, kis tányért, utána külön a kanalat és még mindig ott felejtettük tejet. S t a c c a t o élünk. Behozzuk, kivisszük, elõvesszük, eltesszük. Aztán elfelejtjük, hogy hova. Igen, igen, naponta órák hosszat keresgélünk. Kulcsot, szemüveget, címet, telefonszámot, nagy lyukú tût, csekket, lottószelvényt, orvosságot, eldugott pénzt, feladásra váró levelet, bélyeget, csomagolópapírt, pillanatragasztót, mélyhûtõzacskót, egy elgurult gombot, papírvágó ollót, egy kis maradék szegfûszeget. Mert valljuk be: egyre feledékenyebbek vagyunk. És ebbõl következik a legfontosabb tanács: ha már elfelejtjük, hogy bevettük-e az orvosságot, hogy hol hagytuk a szemüvegünket, hogy megsóztuk-e a húst, és miért nyitottuk ki a fridzsidert, akkor felejtsük el a sérelmeinket is!
Bõrünk ugyan ettõl sem lesz feszes és fiatalos, hajunk sem lesz dús és selymesen csillogó, de még mindig miénk a döntés, hogy néhány év múlva derûs, idõs hölgy vagy házsártos öregasszony válik-e belõlünk.
