A kádárizmus kudarca

2019-07-15 | Magazin
Néhány napja volt harminc éve, hogy meghalt Kádár János kommunista politikus, a magyar történelem egyik meghatározó és megosztó személyisége, aki 32 éven át volt az 1945 utáni évek szovjet típusú rendszerének hazai irányítója.

Az alábbiakban Máthé Áronnak, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökhelyettesének írásából idézünk két részletet. E munkájában a szerzõ már a rendszer töredezõ, szétesõ idõszakával foglalkozik, és fõként az akkori helyzet ellentmondásait, bizonytalanságait és törésvonalait elemezi.

 „A magyar tragédiának az a lényege, hogy a szocializmus és a nemzeti függetlenség eszméje szembekerültek egymással” – ezt a fogalmi ellentmondást a magyarság és a szovjet típusú rendszer között Nagy Imre vetette papírra Snagovban. Vajon Kádár János értette ezt a történelmi ellentétet?

A kimondatlan fegyverszünet vége
Az õ rendszere lényegében arra épült, hogy ideiglenes szükségmegoldásokkal addig toldozzák-foldozzák a szocializmus építményét, s addig tartják a szerény gyarapodás ütemét, amíg az emberek megváltoznak, amíg a rákos daganatként burjánzó kommunista diktatúra bekebelezi a társadalmat, a nemzetet. Erre maga Kádár is utalt akkor, amikor vita bontakozott ki, hogy átnevezzék-e a magyar államot népköztársaság helyett szocialista köztársaságra. Kádár ezt elutasította, mondván, hogy még nem tartunk itt. Helyesen érzékelte, hogy a rendszere „ideiglenesen állandó”, akárcsak az itt állomásozó szovjet csapatok mandátumának idõtávja.

A bizonytalanságot bizonyossággá tette, hogy 1981-ben a Magyar Népköztársaság lényegében államcsõdbe került: voltak olyan napok, amikor kétséges volt, hogy másnap ki tud-e nyitni a Magyar Nemzeti Bank. Már korábban a téeszesítés csõdjét jelentette, hogy alig zárult le a parasztokat a kolhozokba zsaroló kampány, három év múlva már engedélyezték a háztájit, hiszen ahogy Kádár mondta: hús kell. A hetvenes évektõl egyre gyakoribbá vált a fusizás, majd 1981-tõl a vállalati gazdasági munkaközösség, a vgmk lényegében a magánvállalkozások elõtt nyitott utat. Ez azt jelentette, hogy a rendszer már nem tudta teljesíteni a kimondatlan fegyverszünet feltételeinek rá esõ részét, vagyis nem tudta önmagától biztosítani a szerény anyagi gyarapodást. Viszont akadályozni sem akarta, és félig-meddig legálisan az állampolgárokra bízta annak elérését.

Kifújt a „szocialista hazafiság” meg a brigádmozgalom mítosza is: az aktívan közösségellenes politika eddigre beérett. 1982-ben Kádár az elvtársak elõtt errõl így panaszkodott: „A legrosszabb, ami a morális területen történik: bizonyos közösségi szellem volt azért az országban, még a személyi kultusz idején is. […] Részemrõl tudatos volt, hogy egy kicsit fújják ki magukat az emberek, foglalkozzanak a családdal. Ezt teljesítettük, sõt azt kell mondani, hogy túlteljesítettük. […] Most már az emberek gondolkodásában a hoci-nesze meg a kis pénz, kis munka szemlélet van.”

Az egykor élenjáró magyar ipar elkezdett leépülni, s az évtized végére groteszk módon teljesítette be Fejes Endre 1962-es kisregényének látomását: „A rozsdatemetõ kõfallal zárt udvar a raktárépület mögött. Iparvágány felezi, két oldalán rendetlen összevisszaságban, egymás hegyén-hátán kiselejtezett gépek, behemót kazánok, felismerhetetlen szörnyszülöttek nyomódnak mélyen a fekete salakba, mázsás, penészgombás karokkal mutatnak az égre, várják a tûzhalált. Az udvar végén rácsos, magasra épített vaskapu engedi a sínpárt a macskaköves utcára.”

Másik Magyarország 
A kritikai értelmiség ellenzékben politizáló csoportja – saját meghatározásuk szerint a „demokratikus ellenzék” – új lappal jelentkezett 1981-ben. A Beszélõ címû szamizdat folyóirat megindulásakor a szerkesztõk az országot így jellemezték: „a halkan morajló embertömeg, amely fölött a két törpe kisebbség, az ellenzék és az ország vezetése fennhangon perel egymással”. Mi sem állhatott volna távolabb a valóságtól. Ekkorra ugyanis lassan magához tért a nemzetet hagyományos módon értelmezõ Magyarország is. Az elsõdleges törésvonal – sõt: frontvonal – az alávetett nemzet és a kommunista párt között húzódott, de létezett egy másik törésvonal is. Ez pedig merõlegesen metszette az elõzõ frontvonalat, és megtalálható volt a párton belül és az ellenzéki, másként gondolkodók között is.

Az egyik halmazba a gátlástalan kritika hívei, a Nyugathoz képest alárendeltséget érzõ és éreztetõ régi-új értelmiségiek és cinikus technokraták tartoztak. Társadalmi üzenetük a norma helyett a normák felrúgása volt; gazdasági üzenetük a reformblabla. Velük szemben eleinte jószerivel a népi írók immáron nép-nemzeti csoportjába tartozók álltak, illetve az egykori polgári korszak jobbik arcát átörökítõ gondolkodók. Néhányan a pártból mellettük álltak, mások ki akarták használni õket. A Bethlen Gábor Alapítvány és a magyarországi Soros Alapítvány létrejötte jól mutatja a két megközelítés közötti különbséget és egyúttal lehetõségeiket is. A BGA mintegy hatévnyi állandó petíciózás, küzdelem után 1985-ben jött létre, míg a Soros Alapítvány a Magyar Tudományos Akadémia közremûködésével, jóval kisebb ellenszélben verhetett tanyát Budapesten 1984-ben.

Vajon mennyit értett ebbõl Kádár János?
Egyre kevesebbet, mint ahogyan azt sem látta át teljesen, hogy Fekete János és társai hogyan adósították el az országot egészen lehetetlen módon. Azt sem biztos, hogy észlelte, hogy milyen nemzetközi játszmák zajlanak a külkereskedelemben, és milyen pozíciókat kíván szerezni egy teljesen új minõséget jelentõ nemzetközi hálózat.

Kádár János saját párttársai által félreállítva, önvádtól gyötörve, szétesõ tudattal távozott a túlvilágra. Politikai hagyatéka azonban, amelynek lényege a nemzeti érdek tagadása volt, és a Birodalomnak való kényszeres megfelelés, messze túlélte õt. Kádárt a „csak baj ne legyen!” elv defenzív kisszerûsége egészen addig tartotta a népi emlékezetben, amíg az általa fémjelzett biztonság és kiszámíthatóság még nosztalgikus színeket kapott a rendszerváltozás utáni szétesõ világban. Ezzel a huszadik századi emlékkel a rendszerváltozás után még két évtizedig küzdöttek a magyarok.

(MN)
R. V. összeállítása

 

 

Megosztás