Könyvet szorongatok, de valahogy a metró neonfényes homályában nincs kedvem olvasni. Bámészkodom, s látom, mások is így tesznek. Mintha várnának valamire, mintha bármi rendkívüli történhetne egy ilyen olcsó vasárnapon is. De persze nem történik. Az emberek le- és felszállnak, és hirtelen úgy rémlik, a metró is céltalanul kóvályog az sötét alagútban.
Egy megállónál azonban anyuka száll fel virgonc kisfiúval, akinek fején mesefigurás baseball sapka virít. Arcán kaján, szinte ördögi vigyor ül. A legkülönbözõbb pózokba vágja magát a szûkre szabott ülésen – fejen állni próbál. Egy mellette ülõ lányon rendre végighúzza apró szandáljának talpát, amiért az anyuka nem gyõz újra és újra elnézést kérni. De a jókedvû kisfiú hajthatatlan, s miután a fejenállásra tett összes kísérlete kudarcba fullad, újabb játékot eszel ki. Most mérhetetlen örömöt talál abban, hogy meg-megböki az anyukát, aki viszontválaszként szintén megcsiklandozza a fiút. Az egész járat visszhangzik a gyermek és az anyuka hahotázásától.
A metró közönsége irigyen bámulja ezt a rögtönzött elõadást, ezt a földöntúli jókedvet. De a kisfiú elunja ezt a mókát is. Felül, és elkomorult arccal hirtelen ráébred, hogy a kocsiban valamennyien õket figyeljük. Állja a sarat, õ is méregetni kezd minket. Tekintete csak úgy szalad jobbra-balra, keresztül-kasul mindannyiunkon, mígnem megállapodik egy, a sarokban kucorgó idõs nénin, valószínûleg az egyetlen utason, aki nem követte figyelemmel a rosszcsont kisgyermek egyszemélyes komédiáját. A fiú pedig felemeli karját, s kinyújtott mutatóujjával kíméletlenül, mintegy végzetes ítéletként rámutat az idõs nõre, és hangosan felkiált: – A néni szomorú!
A metró népe egy szempillantás alatt elcsendesedik. Megfeledkezünk a kisfiúról, s bámész tekintetünket mindannyian az idõs nõre irányítjuk, aki megrettenve a hirtelen jött hírnévtõl, most döbben csak rá, hogy a megsemmisítõ verdikt tárgya nem más, mint õ. S valóban, felocsúdva a merengõ magányából, szájszeglete hamisan a füléig szalad, és mímelt mosollyal megpróbálja védeni magát. Hiszen mindenki láthatja, nem szomorú õ. Egész fogsorát kivillantja aztán, úgy vicsorít ránk, majd az anyukára, és mondja, hogy jaj, ez a kisfiú milyen bájos. Kétségbeesetten keresi a metró népének kegyét, nem mulaszt el egyetlen arcba sem belehajolni, hogy mutassa, ez valami tévedés lehet csupán, hiszen õ teljesen jól érzi magát, bánatnak semmi nyoma. Ám hiába minden igyekezet, fellebbezésnek nincs helye. A kisfiú és az anyuka felállnak, s kézen fogva egymást letámolyognak a Fõvám térnél megtorpanó metrószerelvényrõl.
Most mi is visszasüppedünk a korábbi fásultságunkba. A néni letörli az imént felerõltetett mosolyát, mintha csak holmi kellemetlen izzadságcsepp volna, szégyenében visszaül és újra maga elé réved az elítéltek bánatával.
Így szalad be csendesen a szerelvény a Kálvin térre, ahol megkönnyebbülten szállok le a szerelvényrõl én is. A peronról visszafordulok, és addig figyelem a metrót, amíg bele nem vész az alagút sötétjébe. A nénire gondolok meg a kisfiúra, erre az apró, kacarászó, rettenetes kedélyellenõrre. Elképzelem, ahogy az anyukával éjt nappallá téve járják a környéket, s valahányszor bánatos emberre bukkannak egy-egy levegõtlen pótlóbusz hátsóülésén, a 3-as metró emberözönében vagy egy külvárosi hévmegállóban, a kisfiú – valami különleges, ismeretlen erõ által ráruházott hatalmánál fogva – azon nyomban felkiált, és rásütve ezt a szörnyû stigmát, mindenki elõtt porig alázza az éppen búslakodó utasokat.
Megborzongva arra gondolok, ha egy bánatos napomon magam is andalgón járnék-kelnék a városban, az iménti jelenetsort látva kétszer is meggondolnám, ezerszer is körültekintenék, mielõtt újból átlépném ennek a pokoli metrószerelvénynek a küszöbét attól félve, nehogy a kisfiú valahonnan, az ellenõrzés váratlanságával megjelenjék és számon kérje rajtam felhõtlen jókedvem hiányát.
Még szerencse, hogy én sosem vagyok szomorú – mondom magamnak teljesen õszintén, majd elindulok felfelé mozgólépcsõn, s hallom, ahogy felszínrõl lehallatszik a szûnni nem akaró esõ tompa lotyogása.
Varga Bence
w
