Áramszünet

2019-07-07 | Magazin
Az idõjárás jelentést jobban várjuk mint az egyéb híreket. Az elmúlt egy hónap tikkasztó hõsége után már joggal vártuk a frissítõ záporokat. Nos ez a zivatar meg is érkezett most szombat éjszaka. De nem áztató csendes szitálással, hanem égzengéssel villámlással szakadt ránk az ég jégesõvel fûszerezve  

Vihar idején nem megszokott ugyan, de elõfordulhat áramkimaradás. Egy ilyen eseményt tulajdonképpen sehol sem jó átélni legfõképpen nem egy liftben. Pedig elõfordul az ilyesmi. Egy ilyen eset történt meg pár évvel ezelõtt a munkahelyemen, ami annyira megrendített, hogy megírtam annak az áramszünetnek a végeláthatatlannak tûnõ fél óráját.

Már éppen végéhez közeledett a hét, péntek déli 12 óra volt, mikor váratlanul megbénult körülöttünk az élet. Áramszünet! Az addig oly természetesen mûködõ számítógépek kattanva kihunytak, a fénymásolók leálltak, és ami a legborzasztóbb, a lift is megállt két emelet között. Valaki kétségbeesetten verni kezdte a lift ajtaját. Körülnéztem. Már alig lézengett valaki a folyosókon. Odarohantam és beszóltam, hogy nyugalom, türelemmel legyen, intézkedem. Gyorsan hívtam a liftszerelõket, akik ígérték, hogy jönnek, de még legalább öt helyre kell rohanniuk, mindenhol bent ragadt valaki. A zajra, a folyosói beszédre odagyûlt körém két kolléga. Az egyikõjük szemében delejes fény villant: – Bent maradt valaki a liftben ?- kérdezte, kaján mosollyal szája szegletén. A másik vállát vonogatva mondta: – Mi az a fél óra amit ott el kell eltöltenie? Az is valami?- mondta és már rohant is le a lépcsõn táskával a kezében. Viszlát  kiáltotta felénk, – nekem már letelt az idõm!

Mi még egy páran ott maradtunk kétségbe esetten. Újra telefonáltam, bíztatás, majd jönnek. Kopogtam megint az ismeretlennek, kitartás  mondtam, egyszer mindennek vége lesz, csak türelem. De mi itt kint a szabadban tudtuk, hogy valami borzasztó lehet odabent, hátha még van egy kis fóbiája is szegények.

Megvallom õszintén én azért éreztem át annyira a sorsát, mert önmagam képzeltem be oda, abba az alumínium szarkofágba, ahol lassan fogyni kezd a levegõ és alig dereng valami kis fény és nem tudni pontosan hol az út vége. Kész gyötrelem. Szegény ember, mondtuk. Aztán valaki, pusztán tapintatlanságból,  elkezdett mesélni a New Yorki nagy áramkimaradásról, ahol egy napig voltak foglyok a liftben a bent rekedtek, fokozva a storyt a nemrégiben, egy Németországi repülõtéren történt tûzesetrõl, ahol a liftben ragadtak füstmérgezésben haltak meg. Csak csendesebben, csitítgattuk a mesélõket, legyünk tekintettel szegényre, – mutogattunk szemünkkel a liftajtó felé, – még meghallja! Aztán ahogyan még mindig nem történt semmit, mindenki visszament a szobájába, vártuk a munkaidõ végét.

Aztán hirtelen újra duruzsolni kezdtek a számítógépek, megindult az élet, a lift vidáman ugrott egyet, majd megállt az emeleten, ahogyan kell. Kiszállt belõle az áldozat, akit látszólag nem is viselt meg annyira az ott eltöltött félóra, mint inkább bennünket.
 
Major Edit

 

 

 

 

 

Megosztás