Budaörs termõföld-adottságait ismerve köztudott, hogy kevés szántó területtel rendelkezett. Így ír errõl Ebner György, egykori községi bíró: „A község gabonatára az a mélyedés volt, mely a Kamaraerdõ, a Tétényi-fennsík és a budai hegylánc között terül el. De itt is csak a földterület fele volt bevetve gabonával és takarmánynövénnyel. Humuszban gazdag, homokos-agyagos földet az un. Haus-, Riegel- és Mühl-szántókon és a Pistályban találhatunk. A Lala-réteket sós, nedves, felgyülemlett állóvízzel teli réti talaj borította. A Csík- és Kessel-szántó hideg, részben magasabban fekvõ agyagos homokföld. A Kamaraerdõ északi lejtôi és a Tétényi-fennsík szõlõ- és gyümölcstermesztõ vidék volt, a budai hegyek déli lejtõihez hasonló földdel, de kevésbé napos volt, és a talaj sem melegedett föl annyira.”
Ezért fájlalták a budaörsi gazdák még sokáig a jó termõföldek kisajátítását repülõtér céljára.
Ha Péter-Pál, akkor aratás! A népi hagyomány szerint június 29-e Péter, Pál napja az aratás kezdete. A gazdák folyamatosan figyelték a termést. Szent Iván napján történt a kalászszemle. A gazdák szerint a búza ebben az idõben kezdi hányni a kalászát, a töve megszakad, megáll a növekedésben. Megérik a vágásra.Hagyományosan a legkorábban érõ kalászosok – az õszi meg a tavaszi árpa – betakarításával kezdõdik az aratás Szent Iván nap környékén, ám a rozs, majd a búza Péter Pál nap környékén válik vágáséretté. A zab aratásával zárul a sor.
A múlt század elején még kaszával arattak. Ezt az embert próbáló feladat a legerõsebb férfiakra várt. Már kora hajnalban a kasza élét vasüllõn kalapáccsal kikalapálták, majd, ha közben veszített élességébõl, megfenték. A kaszások nyomában jártak a marokszedõ lányok, akik a levágott gabonát sarlóval összefogták és az elõre elkészített szalma- búza- vagy rozsszálból font kötélre tették. A benedvesített köteleket elõtte árnyékba helyezték, letakargatták, hogy ki ne száradjanak.
A férfiak kaszáltak, az asszonyok, lányok pedig terítették a kötelet és sarlóval szedték a markot, a lekaszált kalászokat, majd összekötötték. Általában nyolc marok alkotott egy kévét. Amikor már elegendõ gyûlt össze, akkor az összekötött kévéket keresztekbe rakták. A keresztek négy lábába úgy helyezték a kévéket, hogy a kalászuk belül egymáson feküdjék. A learatott földekre még napokig kijártak a gyerekek az elhullott kalászokat összeszedni a szárnyas jószágoknak.
Aratás idején vízhordó gyerekek hordták kannával, vagy néha lajtos kocsival is vittek a földekre az aratóknak.
Daxhammer János így emlékezett vissza a régi idõkre: Bármekkora is volt a forróság, akkor is kellett menni kukoricát kapálni, vagy aratni. Védõital? Azt ittuk, amit vittünk.
A nagygazdák aratókat fogadtak a gazdaság nagyságától függõen.
A fizetség mindig bizonyos gabonamennyiség volt. A szegény családok így biztosították maguknak az egész évi gabonát, az élelmet.
s.k.