A múlt században a budapesti utcák egyik jellegzetes figurája volt a jegesember. Az elsõ, elektromos árammal mûködtetett hûtõszekrények megjelenéséig és elterjedéséig jegeskocsik járták az utcákat – a jégszekrények feltöltéséhez szállították a jeget.
Az 1950-es évekig nem volt ritka a jégtömböt cipelõ ember látványa, és még az 1960-as években is vásároltak jeget a budapestiek.
Az élelmiszerek – akkori léptékkel modern – hûtésére a 19. században alkották meg a jégszekrényt. A tartály a szekrény fa- vagy fémborítása mögött rejtõzött. Ezt kellett feltölteni minden héten friss jéggel, amelyet elõzõleg vermekben tároltak a jegesek.
Honnan származott a jég? Eleinte télen vágták, a befagyott folyókról és tavakról, de a 20. században már ipari módszerekkel és méretekben gyártottak jeget.
A jégverem és a jég szerepe vidéken
A vermet rendszerint árnyékos helyre épített több méter mély bélelt és építménnyel fedett gödör volt.
Télen nehéz és veszélyes munkával vágták a jégtömböket, amelyekre aztán szalmát szórtak.
"A nyári nagy melegben a kocsmai italok, a hentesbolti húsok hûtésére használták. De ennél is fontosabb volt a gyulladásos betegségek enyhítésére. Különösen a vakbélgyulladások eljegelésére. Ugyanis régen nem minden községben volt orvos, kórház meg még távolabb. Amit lehetett, helyben gyógyítottak. Jéghez jutni csak indokolt esetben lehetett. A jégvermet, melynek kulcsa a községházán volt, csak a kisbíró nyithatta ki, és adhatott jeget az orvos vagy a bába utasítására a beteg hozzátartozóinak."
Budaörsön is munkálkodott a háború elõtt egy jegesember. Úgy hívták,hogy Daxhammer János. Róla és a ma már kihalt foglalkozásról a fia mesélt.
-Édesapám szõlõ-és baracktermeléssel foglalkozott. Nyáron különösen elfoglalt volt, mert õ volt Budaörsön a jeges. Gyakran engem is magával vitt. A kora reggeli órákban indultunk lovaskocsival a Vágóhídra, vagy a Fehérvári úti jéggyárba. Ott készítették ammóniából a mûjeget. Láttam, ahogyan a vízbõl kiemelik a tömböket. Apám a rakományt dupla ponyvával körbetekerte. 7 órára már meg is érkeztünk az elsõ megrendelõhöz,a repülõtér szállodájához. A következõ megálló a Wéber kocsma volt. Majd sorba, ahogy útba esett, elláttuk a többi kocsmát és a henteseket. Apa a nyári idõszakban minden nap, vasárnap kétszer is fordult igény szerint, rendelésre.
A budaörsi jegesembert családjával együtt 1946-ban kitelepítették a németországi Creglingenbe. A település egy völgyben feküdt, ködben, februári szürkeségben.
-Itt még meghalni sem szeretnék. – kesergett Daxhammer János.
Nem sejtette, hogy két hónap múlva õ lesz az elsõ a kitelepítettek közül, akit eltemetnek. Sírját már felszámolták a creglingeni temetõben.
fosterur
s.k.
w
