Gondolataimban kutatva arról, hogy ki is volt az én igaz, jó tanítóm, eszembe jutott egy régen volt tanító bácsi. Itt Budaörsön jártam az általános iskolába nagyon régen, az 1953-57-es esztendõkben egészen biztosan, mert késõbb felsõbb tagozatban már Budán a Gellért hegy utcai általános iskolában. Mindkét intézmény emlékeimben a legjobb helyezést érik el. S hogy miért? Mert túl azon, hogy akkor is meg voltak a követelmények, és a szigorú számonkérés, de az iskola légköre olyan volt, mint egy puha, minden jóval bélelt biztonságos kis fészek, ahol nem bántanak, hanem védenek és segítenek. Az iskola igazgatója, aki egyben oroszt tanított nekünk, látván hogy nekem sehogyan sem megy a ragozás, nagyszünetben velem rótta a köröket az iskola udvarán és gyakoroltatott. Majd az órán úgy kezelt, mint legjobban ragozni tudót, nem jelölt meg magában fekete ponttal, hiszen tudta a gyengémet s tudom, ha elvárásainak megfelelõen feleltem volna megadta volna akár az ötöst is, habár ilyenre sosem voltam méltó. Õ tehát azok közé emelkedett, akik számomra jó tanítók voltak. De volt egy másik tanítóm is, sajnos már régen nem él, aki földrajzot tanított és osztályfõnökünk is volt. A neve Zavagyák Ciril, talán vannak, akik még emlékeznek rá. Tõle a térkép olvasást a földrajzot és a történelmet tanultam, és becsülni azt, hogy magyar vagyok. Az 1950-60 – as években, nehéz volt olyan tanítónak lenni, aki az órákat a saját elképzelései szerint tartotta, aki képes volt akkor belénk plántálni az igaz szót, hazáról és történelemrõl egyaránt. Ha lehetne a megholt lelkekbõl választani, én bizony õt ajánlanám bármiféle megbecsülõ díjra.
Mert ki is a jó tanító? Sokan választják ezt a pályát megélhetés gyanánt, de felmerül bennem a kérdés, hogy vajon ki választja ezt elhivatottságból? Vajon ki az, aki nemcsak szellemileg, de lelkileg is megfelel- e nagyon is fontos küldetés betöltésére? Mint ahogyan a hivatásos gépjármûvezetõknek is alkalmassági vizsgát kell tenni, vajon a pedagógusi pályára készülõknek miért nem kell tenniük ugyanezt? Hiszen õk is emberek, akik nem mentesek azoktól a gyarló tulajdonságoktól, amelyek mindegyikünkben munkál. Vajon fel tudnak-e emelkedni ezen és tudnak -e úgy bánni a gyerekekkel, hogy azok sosem sérüljenek meg lelkükben? Tudják-e a kötelezõ tananyagon túl hasznos, egy életre szóló útravalóval ellátni a gyerekeket?
Az iskolás korúaknak már vannak tapasztalataik. Jók és rosszak egyaránt. S hogy ki volt számukra az igaz, a jó és meghatározó személyiség az iskolában, a választ nem most, hanem majd felnõtt korukban fogják megadni. Ugyanúgy, ahogyan most én is megtettem ezt. Az érdemjegyet majd akkor osztják ki, nem most. Az én régen volt igaz jó tanítómnak most tûzném az elismerõ emlékérmet a mellére, aki az akkor divatos Emlékkönyvembe ezeket a sorokat írta nekem:
Az életben hárman vigyáznak rád.
Isten, szülõ és jó barát.
Az elsõt imádd, a másodikat tisztelt és szeresd, a harmadikat sose felejtsd.
Szeretettel jegyzé :
Zavagyák Ciril tanító bácsid.”
Sokszor látom Budaörs régen volt Leányiskolájának épületét, amely most más funkicót tölt be, mint egykoron. Falán nap, mint nap látom az emléktáblát mely Szabó Erzsébet volt napközis tanárnõ emlékét õrzi. De van még hely a falon! Mert voltak ebben az iskolában nagyon jó tanítók és iskolaigazgatók hogy több nevet ne említsek, mint Fátyol Jenõ vagy Hauser József igazgató urak, akik ugyanúgy megérdemelnék, hogy nevüket márványtábla hirdesse és õrizze hajdan volt Iskolánk falán.
Major Edit
