Elmondta, hogy édesanyja házasságon kívül, „botrányos módon” esett teherbe vele, ezért sokan gúnyolták gyerekkorában. Firenzében, 1922 nyarán, amikor Olaszországban már hatalomra törtek a feketeingesek, és készültek bevonulni Rómába, édesanyja, egy három gyermekes férjes asszony, teherbe esett egy másik férfitól. Kitört a botrány, mindenki azt kiáltotta: vetesd el! Az asszony azonban nem adta meg magát, elhatározta, hogy megszüli a gyermeket. „Meghalnék a lelkismeret-furdalástól, a gondolattól, hogy lett három gyermekem és ezek után képes lennék elpusztítani egy új életet” – mondta. A kórházban találtak neki egy családnevet, de a környezetükben élõk pontosan tudták, tudták, hogy a fiú kitõl van.
A gyermeket mindenki csúfolta, kinevette. Egy alkalommal társai kórusban csúfolták, , de amikor egyikük odakiáltotta, hogy „Az anyád egy utcanõ!, a kisfiú dühödt verekedésbe kezdett. Mindez a firenzei San Marco oratóriumban történt, ahol élt egy világi testvér, egy szemüveges úr. Giorgio La Pira volt a neve – késõbb Firenze legendás polgármestere, a hit, az ima embere, a béke valódi építõje lett. Ez a férfi közbelépett, szétválasztotta a verekedõket. Kérdezte, hogy mi történt, de a hatalmas palota lépcsõjének tetején álló kisfiú csak mogorván hallgatott. Fölötte a falon ott függött Fra Angelico híres képe, az Angyali üdvözlet. „Nézd csak –mondta La Pira a fiucskának, miközben kézen fogta -, ez a a kép az angyali üdvözlet méltóságteljes jelenete. Nézd, ahogy a hajnali fénybõl, a hajnal csendjébõl kiemelkedik Mária. Az angyal és az Isten pedig várja Mária igenjét. Mária a méhén nyugtatja a kezét és meghajtja a fejét…”
La Pira hangja erõs és megrendült volt, amikor ezt mondta a fiúnak. Majd hozzátette: „Fiam, te soha ne szégyenkezz anyád miatt! Az anyaság szent dolog. Bármit mondanak az emberek édesanyádról, neked mindig úgy kell rá gondolnod, mint egy szentre, mert õ is olyan, mint a Szûzanya. És amikor majd szükséged lesz valamire az életben, kérd azt a Szûzanyától, és imádkozz édesanyádhoz is.” A fiú, aki még csapzott volt a verekedéstõl, hallgatott, de soha nem felejtette el ezeket a szavakat. Egészen addig a napig úgy gondolt magára, mint egy kis semmit nem érõ zabigyerekre. Még a saját nagymamája is bevallotta, hogy nem akarta, hogy megszülessen. Mély sebek ezek, amibõl nehéz meggyógyulni. De a fiúban ettõl kezdve mégis szilárd bizonyosság élt: „Szeretetben nõttem anyám méhében, sok szeretetet szívtam magamba, éreztem, hogy belém költözött a szeretete. Anyámat hétéves koromban veszítettem el, de a szeretete egy életre átitatott…” – vallotta meg ott, az életvédõ konferencia megrendült résztvevõinek.
Franco Zeffirelli tanúságtétele a toscanai Montecartini Terne konfenercián úgy hatott, mint egy himnusz az anyaságról. Azt mondta az ott lévõ asszonyoknak: „Csoda, ahogy érzitek a méhetekben az új életet, ahogy látjátok kibújni, világra jönni. Ez erõsebbé tesz benneteket, nõket. Még ha esetleg késõbb csalódást okoz nektek a gyermeketek, az élet teremtésének éveit soha, senki nem veheti el tõletek.” Zaffirelli tanúságtétele hódolat volt az anyaság elõtt, minden anyaság elõtt, a nem kívánt, az elhibázott, a nem megfelelõ anyaság elõtt is. Mintha azt mondaná: ne ezt nézzétek, nézzétek a csodát, hiszen minden gyermek egy csoda!
És a mai Olaszországban, ahol üresek a bölcsõdék, ahol naponta megannyi gyermeki élet foszlik semmivé az orvosok receptjei vagy beavatkozásai nyomán, oda kellene figyelni minden embernek arra, amit ez a mester mondott nekünk, aki a filmjeivel oly sokszor elvarázsolt bennünket. Mit veszítettünk volna, ha nem születik meg? És tragikus ódon mit veszítünk el mindannyiszor, amikor abortálunk egy gyermeket?
A rendezõ szavai – aki a második világháború után alkotni kezdõ olasz rendezõóriások, köztük Fellini, Visconti, Vittorio De Sica generációjának utolsó élõ tagja volt, aki több mint két tucat filmmel ajándékozta meg a közönségét – huszonhat év után visszaolvasva úgy hatnak, mint egy végrendelet. Üzenet a földnek, ahol világra jött, s ahol egy ideje túl csendesek a házak udvarai, az utcák, iskolák, terek…
Mi, akik itt élünk Magyarországon, valamennyi európai országhoz hasonlóan ugyancsak fogyatkozunk. A gyermek már nem mindenkinek áldás. Megrögzötten védekezünk a nem kívánt terhesség bekövetkezésétõl, s ha megtörténik, sietve elintézzük… Fiataljaink egy része elhagyja a hazát, reménykedve egy jobb, színesebb, gazdagabb, életben. Házat vesz, autót, kényelmet. Ez innen nézve is nagyon jó. De az kinek jó, ha elhagyják szüleiket, rokonaikat, barátaikat? A szülõk persze dicsekednek baráti körben, hogy már mi mindennel gyarapodtak a gyerekeik, s közben vérzik a szívük, hogy nincsenek velük… Jobb szülõk, barátok, rokonok nélkül az életük? Jobb, ha már csak látogatóban jõve mártózunk meg a Balatonban? Jobb élet, ha egy idõ után elfelejtjük anyanyelvünket, netán szégyelljük is magyarságunkat? És vajon miért jobb az, ha a gyermekünk már új hazában, nem magyarnak születik?
(Forrás: Avvenire)
R. V.
